A Közös értékeink – huszonkét család magángyűjteményéből kölcsönzött alkotások – mintegy tizenkilenc Szegedhez köthető képzőművész több mint száz munkáját mutatja be időrendben. Az összegyűlt anyag kivételes, mert a helyi magánemberek jóvoltából közrebocsátott képeket ilyen felállásban még sosem, sőt ezek egy részét önmagában is igen ritkán látni.
A régióhoz kötődő alkotások csak elvétve jelennek meg, a műfaj vegyes: általában tájképek és emberábrázolások (falusi pillanatképek, jelenetek), elvétve csendéletek. Egységesen jellemzőnek látom az engem mindig nagyon zavaró fakó színkezelést, ettől legtöbbször élettelennek, mozgalmasságtól mentesnek hatnak a festmények. Kevés a kivétel, azok előtt viszont hosszan álldogálok. Elementáris erővel hat rám Heller Ödön (1879–1921) Piros blúzos sétáló nő (1900 körüli) képe, nagyon sok mindent látok benne.
Önkéntelen általánosításnak értékelem a tárlat végignézése után, hogy az ősziesen barnás, esetleg bordós, egységes tónusú képek mind tetszettek. Így szerettem meg Kukovetz Nana (1885–1919) őszi táj hintóval (1919 előtt) című képét és Dinnyés Ferenc (1886–1958) győri utcarészlet-sorozatát (1950-es évek). Az utóbbiak ugyanazt a hangulatot idézik: az aranysárgán lenyugvó napban megpihenő városrészletet, melyek még akkor sem tűntek ismétlésnek, amikor a sorozat egymás mellé akasztott darabjait szemléltem. Dinnyés Borozgató (1944) festménye hasonlóan a barnás-bordós tónussal dolgozik, mintha az előzőek folytatásaként mutatna mozgalmasságot, elevenséget – holott a színek inkább komorságot sejtetnének.
Tápai Lajos Hajóépítők (1947) kékes-sötétedő színei szinte beleégtek az agyamba, és Buday György finom, érzékeny témájú fametszetei (1917/1937) előtt is hoszszan időztem, elragadtatással kutatva a nagyszemű, hangsúlyos orrú nők arcát. A kedvencem Zoltánfy István (1944–1988) lett. Tökéletes vonalakkal megrajzolt, fényképszerű pontosságú és egyenletes színű festményei hibátlannak tűntek. Ha megragadott is a képei előtt valami, utána már csak mélán suhantam át a többiekén – holott igen figyelemreméltó alkotások sorakoztak még.
Az alkotók komoly szerepet vállaltak Szegeden dolgozó társaik fejlődésében, munkásságukkal irányt mutattak nekik és a magyar képzőművészet egészének; a kiállítás révén egybefüggő képet kaphatunk az 1800-as évek végétől az 1980-as évekig tartó időszakról – a Reök törekvése szerint hiánypótlóként. Ezzel szemben a Kölcsey utcán található street-art plakátok modern szemlélettel mutatják be a kortárs művészek és Szegedről gondolkodók nézőpontját.
A plakátkiállítás városszerte nagy port kavart, jobbára (szinte csak) Markulik Balázs szókimondó alkotása nyomán. Úgy éreztem, igen nagy szakadék tátong a Reök falaira függesztett képek és a Kölcsey utcára szorult (?) kortárs darabok között; az eleinte jó értelműnek szánt távolság egyúttal értékítéletként is feltűnhet. A Szubjektív Szeged pedig semmi eredetit nem nyújt. Többnyire a legnevezetesebb helyszínek és emblematikus pontok tűnnek fel a plakátokon, általában igen ötletszegény módon. Egyedül Ágoston Lóránt képe maradt meg az emlékezetemben – igazán szubjektívre sikerült, igazán szegedire. Itt kellett volna kezdeni...
A kiállítások ingyenesek, március 15-éig tekinthetőek meg.
Szekeres Nikoletta
Kultúra ,