Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Azt nem lehet szavakkal leírni, mikor egy alföldi gyerek először utazik fehér kristálylepellel takart hegygerincek közé, hogy két-három nap tanulóidő után szabadon lecsúszhasson a majd' kétezer méter magas felhőgalléros földcsúcsról. És mikor már a fekete pályák leküzdéséhez is készségszintre fejlődött a technika, megérti, hogy a síelés azon kevés sportágak egyike, melyek önmagukban képesek az embert belevetni a szabadságba.

A sportjátékok egy külön világba repítenek, s játék ott, a maga szabályrendszerében kiemel a mindennapiságból, és megajándékoz egy új világgal, ahol teljesíteni kell a vállalt feladatot. Szerepjáték. Az egyéni sportok legtöbbje éppen így, hol párban, hol magányosan a küzdelem, az akarat beteljesülésével ajándékoz meg. Túllépni, mászni, futni, ugrani, ütni, rúgni. Át-keresztül az időn, magasságon, távolságon, egy másik emberen.

A sí azonban megtart mindent. Meghosszabbítja az ember talpát, megszelídíti a telet, az elemeket, és a föld megmeredt hullámain lovagolni enged. Igen, a lovaglás is éppen így, vagy a víz elevenségén szörfözők is mind. Ejtőernyőzés, siklórepülés. Ezek rokonsportok. A szabadság megfoghatatlan titkát hozzák emberközelbe; az érzés által. És mikor beszélni kellene erről a zsigerekben egyszerre feszülő érzésről, épp olyan nehéz, mint mikor a filozófiatanárom a szabadság szinonimájaként akart egy baráti társaságban lelkesen mesélni Beethovenről. Cisz, fisz, disz (vagy másként?): a szabadság. Többet nem is mondott. Mert nem lehet. Meghallod és megérted, vagy cserélj lemezt. Síelj, hogy értsd. Gyűjts pénzt – átugorva a szabadság előtti utolsó, ám igen jelentős akadályát –, és fizess be egy túrára, akár itt az egyetemen. Utazz el a magasba! Mert fenn, ahol a felvonó megáll, nincs semmi más, csak erdőrengeteg, melybe a sípálya szel ösvényt. Csend. Hallgasd, majd vesd magad a mélység felé… és elkezdődik a szimfónia.