Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A január óta működő új rendőrőrsön nyomott hangulat fogad. „Lelőttek egy rendőrt Esztergomban, nemrég hallottuk” – böki ki végül Thury Jenő alezredes, az őrs fiatal vezetője. Mint kiderült, egy korábbi határőr az áldozat. „De bemondták, hogy a rendőr társa valószínűleg jogosan használta a fegyverét, mikor visszalőtt” – mondja a vele szemben kávéját kavargató főtörzs. Szinte érzem az elcukrozott, keserű ízt. Nem így képzeltem riportom első perceit Jánossomorján, a Hegyeshalomhoz közeli, hatezer fős határvárosban.

A határőrség és a rendőrség január elsejével olvadt egybe hazánkban, hiszen a december 20-i schengeni csatlakozással a feladatok is megváltoztak. A külső határokon a határőrizet megerősítése a fő feladat, míg itt, a schengeni tagországok közötti szakaszokon egészen mások a kihívások. „Nálunk szabad a mozgás, határellenőrzést nem, csak rendőri ellenőrzést végezhetünk” – mondja Thury Jenő. Elképzelhető ugyanis, hogy valaki nem akad fent a többlépcsős szűrőn, és eljut idáig. „Bár itt inkább az autópályákat kell figyelni, de a bűnözői körök, ha valahol nagyobb az ellenőrzés, máshova helyezik a tevékenységüket. Ez olyan, mint egy nagy sakkjátszma.”

 

 

Éjszakai járőr a nyugati határon, a régi tábla előtt. Fotó: Hauptmann Tamás

 

 

A déli határrégióban az integráció nem hozott lényegi változást. A határrendészek továbbra is határvédelmi szolgálatot látnak el, igaz, immár a rendőrség kötelékéhez tartozva. A Szeged Határrendészeti Kirendeltségre kerékpárommal érkezem. Míg az adataimat ellenőrzik, az egyik fiatal határrendész hasznos szerelési tanácsokat ad.

„Tíz település közigazgatási területén, illetve egy 64 kilométeres határszakaszon látjuk el feladatainkat” – mondja Szilágyi Róbert rendőr alezredes az egyik felújított irodában. „Az országban egyedülálló módon öt határátkelőhely is fogadja nálunk a ki- és beutazókat. Sőt, itt mind a négy – közúti, légi, vízi és vasúti – határtípus megtalálható, szinte az elképzelhető összes terepviszonnyal. Van erdős, mezős, ritkán lakott tanyás, lápos területünk, élő és Holt-Tisza.” A környék olyan, mint egy állatorvosi ló, itt szinte minden helyzetben lehet gyakorolni.

 

 

A Győr-Moson-Sopron megyei kapitányságon egy magyar és osztrák rendőrökből álló egység működik, amely a teljes megyei határszakaszt ellenőrzi. De Jánossomorján is szinte heti kapcsolatot tartanak a szomszédos település, Andau rendőreivel. Igaz, csak parancsnoki szinten. A helyi közrendőrök nem sokat tudnak az osztrák kollégákról. „A városban látni néha osztrák járőrkocsit, főként délben, az étterem előtt” – mondja Winkler Károly főtörzsőrmester, mikor beülünk a járőrautóba. Zöld, határőr festés, kék-fehér rendőrségi feliratok. Kicsit felemás, mint a szervezet maga. Majdnem este kilenc óra, a köd is leszállt.

Károly a határőrségtől érkezett, társa, Boros Attila törzsőrmester pedig rendőr volt korábban is. Mint mondják, a környéken már jócskán érezhető a határok megnyílása. A szabadabb átkelés közelebb húzta a településeket. Bár eddig is szoros volt a kapcsolat, mára a legtöbb osztrák bolt a magyar oldalon is szórólapozik, a magyar kozmetikusok meg odaát. De azt se felejtsük el, hogy innen 50 kilométer Sopron. Ha valaki körbe megy, akkor pedig nyolcvan-egynéhány.

 

 

Az integráció során a kiskunhalasi határőrség állományát Bács-Kiskun és Csongrád megye rendőr-főkapitányságaihoz osztották. Az előbbihez egy 110 km körüli határsáv, míg az utóbbihoz egy 66 km-es román és 64 km-es külső, szerb szakasz tartozik.  „Délen, a külső határnál a csatlakozás óta erősebb lett az ellenőrzés” – folytatja Szilágyi Róbert alezredes. „Igaz, a határőrség már a '90-es évek végétől tudatosan készült a váltásra, modernizáltuk a felszerelést. A határrendé-szeknek a rendőrruhába bújás óta több hatósági feladatot is el kell látniuk, ezért folyamatosak a továbbképzések.”

A határsértőkkel kapcsolatos adatokat a varsói központba kell továbbítania a szervezetnek.  Már most tapasztalható, hogy a migránsok száma jelentősen növekedett: Idén eddig a legnagyobb fogás huszonkét moldáv egy kamionban. 2008. január 1. és február 7. között 55 államhatárral összefüggő bűncselekményt regisztráltak, míg az előző év ugyanezen időszakában mindössze 19-et. De januártól a schengeni körözéseket is figyelniük kell a határrendészeknek. Eddig így 215 főt tartóztattak le. „A különböző konfliktusok is tömeges menekülthullámhoz vezethetnek. Az afganisztáni és az iraki háború után egy-két hónappal például már észleltük a növekedést, volt, hogy 30-50 fős csoportokban érkeztek a menekültek. A kenyai események után afrikiakra is számítottunk, de eddig csak egy akadt fel a schengeni hálón. Igaz, hogy Bulgária és Románia EU-csatlakozása miatt a jelentősebb menekülthullám inkább Ukrajna felé irányul, és Nyírbátornál próbálnak hazánkba bejutni a migránsok.”

 

 

Jó ideje csak a nyulak szemei szikráznak a vaksötétben, ahogy a most már igazán zöld nyugati határhoz siklunk. Egy itt hagyott tábla még a régi nyitva tartásra figyelmeztet, de a nem messze álló, régi határőrbódét már bontani kezdték.

Károly 14 évig volt határőr, abból négyet itt töltött le. „Minden ingázót ismertem, még a rokonságukat is.” Az élmények persze nem csak kellemesek. „Egy füles miatt már egy hete jártunk hajnali rejtett figyelésre, de hiába. Aztán elküldtek minket szabadnapra, de kimentünk a saját szakállunkra… Aznap reggel négy kisbuszt is elkaptunk, tele ukránnal. 60 ezer forint jutalom járt érte.” Aki szállít, csak aprópénzt kap, a szervező kaszál igazán. Bár sok helyit elfogtak, a környékbeli városokból mindig akadt új vállalkozó. A csempészeket nehéz volt elrettenteni – mondják vezetőim.

„Szlovák rendszámú kisbuszszal járt egy srác. Egy kavicsos úton leszorítottuk, kirángattuk, földnek vágtuk, lebilincseltük. Persze a kocsi dugig volt emberekkel. Kérdeztük, kifogásol-e valami az intézkedésben. Annyit mondott: Nem, köszönöm, mindig így szállok ki.”

Pár éve még az erre járó taxi is gyanús volt, de gyakran az ide tartó távolsági buszokon is akcióba léptek a határőrök. „Ha idegen, gyanús alak szállt fel a határ menti falvakba tartó buszra, már hívtak is minket a sofőrök. Civilben felültünk, megvártuk, míg leszáll, és elhagyja a lakott területet. Akkor már nem kellett bizonygatni a határsértés szándékát. Volt, hogy valakit a településen belül kapcsoltuk le, de azt mondta: úgy hallotta, itt van a legjobb étterem az országban, azt keresi. Hiába találtuk meg nála a kecskeméti menekülttábor papírjait, nem tehettünk semmit.”

Mára azonban eltűntek a kisbuszok, de még határon átnyúló bűnözésre sem volt példa. Talán sok bűnöző vár, ki akarja ismerni az új rendszert. Ezt még Thury alezredes mondta. Szerinte az osztrákok félelme a magyarokkal szemben inkább politikai hangulatkeltés volt. „Sok helyen találkozhattunk decemberben behajtani tilos táblákkal a határon, vagy 'Magyar, ne lopj' feliratokkal, de az osztrák kollégák azóta sem tapasztalták, hogy jogos lett volna a félelem. Bár biztos akadnak ilyen esetek, de a mosonmagyaróvári sétálóutcán nemrég osztrákok lopkodtak. Szóval bűnözők mindenhol vannak.” A legtöbb határszélen lakó burgenlandi valójában örült a csatlakozásnak, hiszen sok barátot, rokont szakított el a történelem. Az 1922-es határkő mellett lassan gurulunk el. Egy ablakkeret most biztosan roppan a trianoni kastély folyosóján.

 

 

A Moszkvai körúti határrendészeti kirendeltség ügyeletes főtörzsőrmestere, Weiner József vitt ki a zöld határra. Mellesleg a főtörzs úr civilben Juszuf becenévre hallgat, és a T3 nevű rockzenekarban basszusgitározik - az SZTEhetségkutató 2007 egyetemi fesztiválon például a legjobb basszusgitárosnak választották. Meséli: legutóbb a koszovói menekültcsoportokban volt egy család négy-ötéves gyerekekkel. Mikor az anyát belé kapaszkodó gyermekeivel beszállították, csak annyit mondott, bárhová elvihetik, csak Szerbiába ne… „Nehéz emberi érzések nélkül kezelni ezeket a helyzeteket, viszont ők akkor is határsértőként léptek az unió területére” – fogalmaz Juszuf. „Ilyenkor egy kis reménnyel tölti el az embert, hogy elmondhatja ezeknek a szerencsétlen sorsú családoknak: ha tudják majd bizonyítani üldöztetésüket, menekültstátuszt kapnak, ami egy másik hivatal hatásköre. Nekünk viszont nincs mérlegelési lehetőségünk. Mindenkit el kell fognunk, aki jogosulatlanul lépi át a határt”. Ezek az emberek legtöbbször embercsempészek segítségével jutnak el országunk határárig. Attól függően részesülnek különböző minőségű szolgáltatásokban, hogy mennyi pénzt tudtak adni a csempészeknek. Vannak, akiket csak a határig hoznak el, majd szélnek eresztik őket, de még több pénzért a magyar oldalon is várja egy összekötő a migránsokat. Ezután egy elhagyott tanyán pihentetik őket, majd viszik tovább, a célország felé. A „beutazások” tarifája 500-1500 euró fejenként. De a legszegényebbek maguk vágnak bele a nagy kalandba.

 

 

A rendőri munka azonban sok újat is hozott. „Mozgalmasabb a meló, bár három dolog volt, amitől féltem a rendőrségnél: a hulla, a családi perpatvar, mert ott nehéz igazságot tenni, meg az, hogy nagydarab embert kell lefognom. Ehhez képest az első héten mind a háromba belecsúsztam.” A legnehezebb Károly szerint mégis az, mindezt rendőri szaknyelven kell leírni a jelentésben. A gépjármű tekintetében ekkor egy jobbra irányú bekanyarodás került foganatosításra a vezető személy által.

Attila a változás eredményeit rendőri szemmel nézi. „A határőrökkel majdnem megduplázódott a létszámunk, így több bűnözőt szűrünk ki, és több szabálysértést, bűnesetet előzünk meg. Igaz, késnek a pékáruk is reggel, és ha kérdőre vonják a szállítót, csak annyit mond, nem lehet sietni, mert mindenhol rendőrök vannak.” A határellenőrzési feladatok  viszont a rendőröknek újak, örülnek is, ha ott van egy korábbi határőr kolléga. „Talán ha két ukrán útlevelet láttam életemben, arról meg ne is beszéljünk, hogy melyek a vízumköteles országok…” – így Attila. „Én meg, már bocsánat, de szagról megmondom, hogy ki milyen nemzetiségű – vág közbe Károly. Mint mondja, két kézzel kapkodtak volna érte, ha lemegy a déli végekre, mert hiányzik a rutinos szakember. „Ott határőrül tanulnak a rendőrök, itt meg inkább rendőrül a határőrök. De azt tudnunk kell, hogy rendőri intézkedésnél mi nullák vagyunk. Legalább két év, mire meglesz a szükséges tapasztalat.” Persze vannak helyzetek, amikre nem lehet felkészülni – mondja kis csend után Attila. Megint az esztergomi eset.... Lassan állunk meg az őrsnél. A kipakolásnál látszik: vannak még érezhető különbségek. A határőrség többnyire jobb felszereléssel rendelkezett, a legtöbb rendőr csak álmodik az új kollégák bakancsáról és pillekabátjáról a maga nehéz bőrdzsekijében, vagy az 1965-ben rendszeresített surranójában. Kicsomagolják és felveszik golyóálló mellényüket is, hogy lássam, miről beszélnek. Nehezen mozognak benne, az oldalfegyvert elővenni külön jógagyakorlat, és szerintük az erősebb fegyverek ellen nem is véd az anyag. De ez legalább egyforma mindkét szervezetnél. Attila még hozzáteszi: „A legszebb, hogy mindegyik mellényhez csomagoltak foltot is.”

 

 

A zöldhatáron lévő Kurta dombról több kilométernyi szakaszt beláthatunk szabad szemmel. Egy csinos határrendész lány teljesít éppen szolgálatot. Neki, mint mondja, még nem volt része akcióban, de ha látna egy határsértőt, az első dolga lenne értesíteni a központot, ahol eldöntik, hány embert küldjenek és hová. A főtörzs viszont már több elfogásban is részt vett. Általában bekerítik a határsértőket, először felszólítják, ha kell, üldözik őket, majd végső esetben testi kényszert alkalmaznak. De ez utóbbi nagyon ritkán fordul elő. Általában riadt, kimerült, éhes emberekről van szó, akiket a végső elkeseredés hajszolt idegen országok felé. Fegyvert például még sosem kellett használnia.

A határrendészeti kirendeltség fogdájában később én is szembenézhetek az egyik fiatal, albán menekülttel. A kémlelőnyílás vékony résén az én európai tekintem, lent a matracon az övé.  Vasak nőttek közénk, pedig egy tőről fakadunk.

 

Hauptmann Tamás (Nyugat) – Dobó Csaba (Dél)