Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Nem szeretek csomagolni. Nehéz lesz itt hagyni Angliát, akármennyire is ólomszürke az ég, és veri az eső az ablakot. Nehéz lesz itt hagyni a kollégiumot, a lakótársakat Európa minden szegletéből, és a kényelmes, egyágyas, internetes szobámat, még akkor is, ha hiányoznak az otthoniak. Hihetetlen, hogy öt rövid hónap alatt mennyi mindent fel tud halmozni maga körül az ember. Szórólapok, jegyzetek, színházjegy, mozijegy. Mind egy-egy emlék. De most elő kell venni az ágy alatt porosodó bőröndöt, és kiválogatni, hogy mi fér bele. Valaminek vége van.

 

 

Birmingham Anglia második legnagyobb városa London után, másfél millió lakossal. Ha egy szóval akarnám jellemezni ezt a mérsékelten kellemes külsejű iparvárost, azt mondanám: fogyasztás. Az ember lépten-nyomon visszautasíthatatlannak vélt ajánlatokba botlik, minden elképzelhető négyzetcentiméterről reklámok tolakodnak a járókelők látószögébe. „Kiárusítás! Mindent féláron! Vegyél kettőt, hármat kapsz! Vegyél négyet, hatot kapsz! Ha veszel egy táskát, kapsz mellé ajándékba egy esernyőt is!” Ja, már van otthon két esernyőd? Nem baj, valamikor biztosan jól jön még egy harmadik is. A kedvencem egy karácsonyi hirdetés: „Csak egy karácsony van. Csináld stílusosan.” Illusztrációként egy jó néhány reklámszatyrot tartó, sugárzó mosolyú hölgy száguld ki egy bevásárlóközpontból. Ez a kép talán az egész város illusztrációjaként is elkelne. A fő bevásárlóutcán általában mozdulni sem lehet napközben, az embernek úgy kell utat törnie a reklámszatyrok áradatában. Még a város jelképe is egy bevásárlóközpont: egy Bullringként ismert, leginkább repülő csészealjhoz hasonlítható épület, a modern építészet remeke. (Megjegyzem, amikor itt leárazás van, akkor az tényleg leárazás. Nem csak felírnak egy magasabb árat az árcédulára, amit aztán áthúznak, mint nálunk.)

Még egy dolog szembetűnő a fogyasztói őrületen kívül: a multikulturalitás. Mint Anglia minden nagyvárosa, Birmingham is olvasztótégelye a legkülönfélébb nációknak. Van itt a narancssárga ruhás buddhista szerzetesektől és a turbános indiaiaktól elkezdve a megszámlálhatatlan afroamerikain át a talpig fekete lepelt viselő arabokig minden. Mondanom sem kell, a kétkezi munkát mind a külföldiek végzik. Egyetlen akcentus nélküli buszsofőrrel, eladóval vagy rakodómunkással nem lehet találkozni. Úgy tűnik, ha angolnak születsz, a tízből eleve hat pluszponttal indulsz a munkaerőpiacon.

 

 

 

Felbuzdulva azon, hogy hirtelen ennyi szabadidő szakadt a nyakamba, már az első héten neki is láttam, hogy felderítsem, vajon én mennyit érek a munkaerőpiacon. Egyértelmű volt, hogy a vendéglátóipar lenne számomra a legideálisabb munkahely: széles mosoly, busás borravaló. Ennek megfelelően végigkérdeztem a belváros pubjait és éttermeit, nincs-e szükségük véletlenül lelkes, új alkalmazottakra. A legtöbb helyen azonnal adtak is jelentkezési lapot. A baj az űrlap második és harmadik soránál kezdődött. Mi a bankszámlaszáma? Mi a nemzeti biztosítási kódja? Nemhogy angol bankszámlám nem volt, de fogalmam sem arról, hogy mi az a nemzeti biztosítási kód.

De sebaj, végül is csak hatszor kellett visszamennem a bankba újabb és újabb igazolásokkal, és már meg is nyitották a bankszámlámat. A biztosítási procedúra viszont még ennél is bonyolultabbnak bizonyult: először negyedórás telefonbeszélgetésben interjúidőpontot kérni, aztán egy hónappal később interjúra menni, újfent az előbb említett igazoláshalmazzal, majd újabb két hét után megpillantani a borítékot a postaládában, a várva várt bűvös számsorral. Komolyan, számnak még enynyire nem örültem. Miért? Mert addigra már két helyen is villogtattam a betervezett széles mosolyt, csak éppen a beígért fizetés hatvan százalékáért. Amíg nincs kód, addig a fennmaradó összeg adóként az állam zsebébe megy, ez a szabály. A havi száztízezer forintnak megfelelő koliszobát pedig fizetni kell.

 

 

Ha már ennyire kímél az egyetem fura ura, miért ne vállalhatnék két munkát egyszerre – gondoltam. Így kezdtem el részmunkaidőben pincérnősködni egy pubban és egy étteremben is – bár utóbbit csak egy hónapig bírtam.

Egy meglehetősen elegáns, újonnan nyílt pizzéria a belváros egyik bevásárlóközpontjában. Új berendezés, új menedzsment, új alkalmazottak. És olyan árak, hogy az ebédidőt kivéve jórészt mindig üres volt a hely. Az arra sétálók csak vetettek egy pillantást az árlapra és a makulátlanul megterített asztalokra, majd betértek a szemközti pubba. Amikor érdeklődtem a főnöknél, hogy nem tartja-e aggasztónak ezt az állapotot, lezser nyugalommal intett: „Mi nem akarjuk, hogy azok az emberek idejöjjenek. Mi azt akarjuk, hogy csak ”nice„ vendégek jöjjenek ide.” (A „nice” annyit tesz, szép, kedves, aranyos, mondják ezt az ételtől elkezdve az emberekig mindenre.) Azaz, csak az a tetszetős vendég, akinek vastag pénztárcája van. Ez a marketingpolitika pedig azt eredményezte az unatkozó pincérnősereg számára, hogy mindenféle látszattevékenységekkel kellett elütniük az időt. Például még egyszer kifényesíteni az amúgy is vadonatúj evőeszközöket, vagy harmadszor is letörölni a port az amúgy is portalan polcokról. Egy hónapig...

 

 

Így tértem át teljes munkaidőre egy sokkal lazább hangulatú pubban. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy sörcsapolás közben könnyedén cseverészhettem a vendégekkel, hanem ellenkezőleg, elég kemény fizikai munkát. Feladatom igen „kifinomult” volt: sasszemmel lecsapni a megürült poharakra, tornyot rakva belőlük elszállítani őket a mosogatógéphez, kivinni az asztalokhoz az egyenként kétkilósnak tűnő ételeket, majd összeszedni az üres tányérokat, és elmosogatni az evőeszközöket. Ez átlagos munka, a legtöbb külföldi, aki nagy reményekkel nekivág az angliai munkakeresésnek, itt kezdi. El-elvétve még néhány angollal is találkozni; ha kicsit soknak bizonyul a tandíj, vagy valaki nem akar továbbtanulni, a legkézenfekvőbb megoldás egy pubban elhelyezkedni. Ezek a „közösségi helyek” (a pub a „public place” szóból származik) nagyon népszerűek, és rengeteg van belőlük: általános itt, hogy az emberek munka után öltönyben, tűsarkúban betérnek néhány sörre lazítani. Jó páran egészen addig maradnak, amíg az asztal alá nem isszák magukat, egyetlen délután elköltve az én egész havi ösztöndíjamat. (A legolcsóbb sör ára is 800 magyar forintnak felel meg.) Hasonló helyen dolgozni felér egy szociológiai tanulmánnyal.

Legmegdöbbentőbb azokat a magányos figurákat látni, többnyire férfiakat, akik menetrendszerű pontossággal jelennek meg minden este. Csak ülnek a sörük mellett, és bámulják a némán villogó tévéképernyőket. (Gondolom, a magánynak is vannak fokozatai, és van egy pont, amikor már minden mindegy, csak emberek legyenek körülötted.) Egyszer egy ilyen figurával beszélgettem néhány szót; Raimondnak hívták, és nyugdíjas mérnök volt. Valahogy az angol irodalomra terelődött a szó, és megkérdezte, ki a kedvencem. Megmondtam. Egy hét múlva megjelent egy karácsonyi ajándékzacskóval: benne egy könyv az említett írótól és egy könyvutalvány. Nem várt érte semmit, még az italt sem fogadta el, amit vittem neki. Egyszerűen csak jólesett neki, hogy valakinek karácsonyi ajándékot vehet.

 

 

Érdemes sorra venni azokat az is, akikkel együtt dolgoztam, mert ezáltal valószínűleg hű kép kapható egy átlagos angol munkahelyi csapat felépítéséről. Manisha, mint annyian mások az exgyarmatokról, Indiából jött ide három évvel ezelőtt. Ő a főnökhelyettes, de az a fajta, akinek nem derogál a WC-t kitakarítani, és maga „rugdos ki” két óránként pihenni, ha látja, hogy végkimerülés fenyeget. Nem akar hazamenni, élvezi, amit itt csinál – pedig diplomája van üzleti tudományokból. Gyakorlatilag ő vezeti a boltot a menedzser helyett, mégis lehet, hogy nemsokára haza kell mennie. Félő ugyanis, hogy előbb-utóbb magasabb pozícióba kellene őt juttatni a teljesítménye alapján, a főnök pedig, talán a származása miatt, ezt nem akarja. És ezért nem segít neki a tartózkodási engedély meghoszszabbításában.

Sylwia, akit mindenki csodál, amiért Eiffel-nagyságú pohártornyokkal képes mászkálni, anélkül, hogy leejtené őket, Lengyelországból való. Egy éve érkezett, minden nyelvtudás nélkül. Ma már – bár erős akcentussal és néhány hibával – folyékonyan beszél angolul, hála a többiek segítségének és a saját kitartásának: mesélték, hogy eleinte cetliket ragasztott mindenre, így tanulta meg a tárgyak nevét. Egyébként olyan keményen dolgozik, hogy két ember munkáját végzi. (Ez valószínűleg kelet-európai sajátosság, ezért is fújnak annyira az angolok a bevándorlókra: mert feleannyiért végeznek ugyanolyan vagy még jobb munkát, mint az itteniek – ezt egy angol fogalmazta meg így nekem.)

Ebbe a multikulturális mezőnybe meglepő módon angolok is keveredtek, méghozzá hárman is. Shoen és Annie még csak tizenkilenc évesek, de már három éve dolgoznak. Ők például azok közé tartoznak, akik nem vállalták a továbbtanulás csillagászati – egyes sztárkarokon akár a 9000 fontot is elérő – költségeit. De talán nem is lesz szükségük diplomára a boldoguláshoz: már mindkettőjüknek felajánlottak egy-egy hivatali állást kétszeres fizetésért. És rajtuk kívül ott volt még Jack is, aki színi rendezést tanult, csak pénzt akart gyűjteni a pubban, hogy elutazhasson Afrikába önkéntesnek. Ma már Ugandában van. Ők hárman az élő bizonyíték arra, hogy nem minden angol hordja magasan az orrát, és zárkózik el a külföldiektől, ahogy azt előtte az egyetemen sokszor tapasztaltam.

 

 

A pohárszedegetés nagyon szórakoztató tud lenni, ha az embert ilyen társaság veszi körül – de még ez sem elég ahhoz, hogy valaki úgy végezzen egy munkát, hogy még annyit sem fizetnek érte, amennyi a törvény szerinti a minimum lenne. Ez volt a helyzet a pubban. Egy idő után megelégeltem a folytonos bérharcot a főnökkel, így kötöttem ki végül angliai „karrierem” harmadik és egyben utolsó lépcsőjén: a német karácsonyi vásár palacsintázójában. A két nemzet közötti megbékélés jegyében ugyanis a város minden évben vendégül lát egy sor német árust, mindenféle német csemegékkel. Az egyszeri birminghami legalábbis azt hiszi, hogy a vásár minden áruja német. Én viszont nem voltam egészen autentikus ebben a környezetben: holland minipalacsintákat sütöttem ott magyarként. De a lényeg az volt, hogy ezért készpénz járt minden nap végén, és jókat lehetett derülni is azokon a vevőkön például, akik erőteljes homlokráncolással elmakogtak egy-egy német mondatot, majd nagyot néztek, amikor megtudták, hogy magyar vagyok. (Főleg, ha előtte némettudásom morzsáit összeszedegetve még néhány percig el is diskuráltam velük. )

Érdekes volt megismerni ezt a „vásáros” életformát. Mint megtudtam, a főnököm a férjével együtt egész évben Németországot járja. Januárt és februárt kivéve minden héten más vásárban állítják fel a palacsintasütő bódét. A hat- és nyolcéves gyerekek pedig velük utaznak – minden héten más iskolába. Amikor megkérdeztem a férjet, miért ezt az életet választotta, egész egyszerűen csak annyit felelt: „Már az apám is ezt csinálta. Nem ismerek mást.”

 

 

Pakolás közben a kezembe kerül a kötény, amit az étteremben hordtam, a képeslap, amivel a pubban leptek meg a születésnapomon és a sapka, amit a bódéval szemközti túraboltból kaptam ajándékba az ingyen palacsintáért. És még mennyi minden, ami felidézi az itteni embereket, kirándulásokat, bulikat – mert azért azok is akadtak bőven a munka mellett. A bőröndbe a legtöbb nem fér bele. Még jó, hogy nem ettől függ, mire fogok majd emlékezni.