Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Még középkorú sem voltam, mikor már úgy véltem: az egyetemi tanár a legmagasabb rang, amit ember elérhet. Királynak születni kell, államfőt, miniszterelnököt választanak, a miniszter a politika gyereke, a bankvezér a kapcsolatoké, a vezérigazgató a gazdasági érdekeké stb. Az egyetemi tanár – tételezzük fel a legtisztább alapesetet – tudománya, oktatói és kutatói képességeinek nagyon magas szintje miatt, azaz saját erejéből lesz, lehet egyetemi tanár. Ezeket el lehet érni rövidebb és hosszabb idő alatt – tudományterülete és egyéni habitusa válogatja –, tehát lehet fiatal s idősebb egyetemi tanár. ő áll az egyetem szellemi (nem a hivatalos, bürokrata) hierarchiájában a legmagasabb fokon, véleménye nemcsak a szakterületére vonatkozóan, hanem az egész egyetem életére meghatározó kell(ene) hogy legyen.

Ezek idáig elég egyértelműen állító mondatok, véleménynek is felfoghatók. A tűnődések ezután következnek.

Most hagyjuk az elmúlt szocialista időszak politikai indíttatású egyetemi tanárt csináló manővereit, s hagyjuk elmúlt 16 évünk statisztikai ügyeskedési célú egyetemi tanárt fabrikáló dolgait is, biztos egyetértünk, egyiknek sem volt túl sok köze az érintettek tudományos, oktatási vagy kutató teljesítményeihez.

Tűnődéseim a Péter Laci által felemlített példa nyomán jönnek elő (nem keletkeznek, mert korábban is gondolkodtam már ezen). Kétségtelen, hogy tudományos jellegű stallumok betöltéséhez valami kritériumrendszer is szükségeltetik, méghozzá olyasmi, amiben az objektív elemek aránya meghaladja a szubjektívekét. Nem véletlenül fogalmazok így, szerintem nem lehet csupán csak objektív elemekre hagyatkozni a megítélésben. Az objektív elemek esetünkben a fokozatok, amelyek eléréséhez mérhető és világos teljesítmények szükségesek. Ugyanakkor vannak területek, ahol az illető e fokozatok megszerzésekor lényegében csak a munkaköréből egyenesen adódó, számára szinte kötelező követelményeket teljesíti. Tessék elképzelni, hogy az a kutatóintézeti munkatárs, akit adott téma kutatására alkalmaznak, évek hosszú munkája után sem képes kutatásának eredményeit egy dolgozatba foglalni, vagy egész élete kutatómunkájának nincs valami, akár könyv terjedelmességével is elmondható eredménye. Vagyis: én a kutatóintézeti tudományos fokozatokat pusztán annak mérésére tartom, hogy az illető odavaló-e vagy sem. Máskülönben az egyetemen működő, a kutatómunka mellett számos más – olykor hasonlóan fontos és magas színvonalú – tevékenységet végző oktatók eleve hendikeppel indulnának. Magyarul: aki egyetemi munkálkodása során szerez fokozatokat, annak teljesítményét én nagyobbnak tartom.

Mindezt a Péter Laci által szinte vízválasztóként feltüntetett „Könyvet írt, vagy nem írt?” kérdésen való tűnődés miatt írom. A fokozat megszerzése akkor lehetséges, ha a jelölt írásbeli dolgozatot nyújt be, tehát bizonyítja, hogy képes tudományát rendszerezetten és érthetően előadni, sőt a tudományterületen újat is mond. Most hogy ezt aztán valaki kiadásra, megjelentetésre érdemesíti-e vagy sem, az szerintem nem lehet kabinetkérdés. Egyes tudományterületeken (amelyek tradicionálisan ilyen irányultságúak) a megjelentetés könnyebb, másokon (például a viszonylag szűk érintett kör miatt) talán éppen gazdaságtalan. A tankönyvet és jegyzetet én legszívesebben ebből kihagynám (abszolút nem lebecsülve a műfajt!), mert hiszen itt a kompiláció sokszor hasznosabb, mint egy egyedi álláspont közlése.

Vagyis: én bizony behoznám a szubjektív elemet is a döntésbe, ki legyen professzor. Ha az orvos docensnőt tudós környezete (nem csak a helyi) úgy ítéli meg, hogy adott területén országos (vagy nemzetközi) színvonalon kiemelkedőt teljesít, oktatásban és főleg annak az oktatásában, ami egy adott területen (részterületen) a saját eredménye, új elméleti felismerésben, csodálatos módszerben, akkor ennek alapján érkezhessen olyan javaslat tőlük, amelyet a bírálóbizottság szintén szubjektíven értékelhet.

Miért ne lehetne egyetemi tanár például abból a szívsebész docensből, aki lehet, hogy az egész országban (világon) legjobban ismeri az emberi szívet abból a szempontból, hogy lehet a legbiztonságosabban megreparálni? Miközben szinte le sem írható tapasztalatait esetleg csak 10 oldalon tudná közölni? (Nota bene: ahány ház, annyi szokás, ha nagyon durván fogalmazok: az orvosoknál szinte lehetetlen az egyszerzős tanulmány …)

Ugyanakkor a tűnődés azért is tűnődés, mert hiszen nézzük a másik oldalt is: ha nincsenek (főleg nehezen teljesíthető) kritériumok, akkor szerencsésebb esetben a fél egyetemből egyetemi tanár lesz. Ez például financiális okokból sem engedhető, de lényegesebb a stallum degradálódása. Vagyis mindig olyan feltételeket kell támasztani, amelyek az egészséges arány kialakítását lehetővé teszik, különösebb célzatos intézkedések szüksége nélkül. Ekkor ne legyen a szenzációs, de könyv nélküli docensből egyetemi tanár. Legfeljebb akkor, ha munkálkodási ideje vége felé közeledvén ez a megtisztelés esetleg egész életművének szól.

Ne felejtsük ugyanis: az egyetem legyen bármilyen demokratikus, egy tekintetben évszázadok óta hierarchikus. A hierarchia csúcsán az egyetemi tanár van. Probléma csak akkor jelentkezik, ha egy intézményben az „ember”, még inkább a „valamit is számító” ember az egyetemi tanári stallumnál kezdődik például a bürokratikus hierarchia számára. Ez esetben nem csodálandó, ha valaki könyv nélkül is e stallum megszerzésére törekszik.

Mader Béla főigazgató,