SZTE magazin

kiemelt_Dobozy

Nyolcvan éves Dobozy Attila, a Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika korábbi igazgatója

Dr. Dobozy Attilát, az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika professzor emeritusát 80 éves születésnapja alkalmából készült interjúnkban arra kértük, hogy elevenítsük fel a rendkívül gazdag pályaív egy-egy állomását, sikerét és bölcsességét. A Széchenyi-díjas bőrgyógyász nemcsak a nagy elődök útmutatásainak fontosságát emelte ki, hanem a fiatalok, az utódok tehetségét is.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Nemcsak a mostani évfordulók miatt van az az érzése az embernek, hogy ebben az életútban minden olyan kerek: fél évszázaddal ezelőtt lett a Bőrgyógyászati Klinika munkatársa, éppen idén 90 éve épült a klinika épülete, és a professzor úr a napokban ünnepli 80. születésnapját, melyhez gratulálunk! Miért az orvosi pályát, és miért éppen a bőrgyógyászatot választotta, hiszen abban az időben még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a tudományról?


Drága szüleim szinte minden beszélgetésünk alkalmával elmondták, hogy tanulnod, olvasnod kell fiam, majd egyetemre kell menned. Azzal a határozott céllal jelentkeztem az orvostudományi egyetemre, hogy mint a mezőtúri Potocki doktor bácsi, én is háziorvos szeretnék lenni, lehetőleg Székesfehérváron. Másodéves orvostanhallgatóként már másképp gondoltam: az Élettani Intézetbe kerültem TDK-s hallgatóként, és Obál Ferenc professzor úr hatására ott szerettem meg a kísérletes munkát. Végzés után az Ivanovics professzor által vezetett Mikrobiológiai Intézetben kaptam munkát, ahol igen sok korszerű laboratóriumi módszert tanulhattam. Több mint ötven évvel később is rendszeresen idézik – idén is kétszer-háromszor - azokat a munkákat, amiket akkor ott csináltunk. Pár évvel később már szerettem volna betegekkel is találkozni, és ez a vágyam egybe esett azzal, hogy Simon Miklós professzor, a Bőrgyógyászati Klinika akkori igazgatója meghívott a klinikára. Nem készültem bőrgyógyásznak, hanem egyszer csak ott találtam magam. Akkor még a bőrgyógyászatban a baktériumok, a vírusok és a gombák okozta betegségek jelentették a szakma legfontosabb problémáját, mikrobiológusként ezek diagnosztikájával kezdtem foglalkozni.


IMG_2360


Az ön nevéhez fűződik az a megállapítás, amit a világon elsőként sikerült kimutatni, hogy a bőr hámsejtjei nemcsak passzív védelmet jelentenek a fertőzésekkel szemben, hanem képesek azokat megfogni és egyben elpusztítani is. Mi vezetett ehhez a gondolathoz? Hogyan kezdődött a problémafelvetés?


A gondolat immunológiai problémából indult, vannak olyan jellegzetes bőrbetegségek, amelyek a bőrt károsító autoimmun folyamatnak a következményei, ezeket kezdtük el vizsgálni. Azt gondoltuk, hogy az nem létezik, hogy a hám csupán egy passzív zsák, amibe csak úgy „belegyömöszölték” az embert. Valamilyen aktív szereppel is kell, hogy rendelkezzen! Vizsgálataink során kiderült, hogy a hámsejteken vannak olyan struktúrák, amik egyébként olyan sejteken is előfordulnak, amelyek célzottan a fertőzések elhárítására szolgálnak. A legegyszerűbb és legelső kísérlet azt volt, amikor ezeket a sejteket összehoztuk a kórokozókkal, és figyeltük, hogy mi történik. Kiderült, hogy a hámsejtek elpusztítják azokat. Ezt addig nem tudtuk. Később ezt a jelenséget részletesen is vizsgáltuk.

 

Mi az a téma, ami a pályafutása során a legnagyobb fejtörést okozta?

Az, hogy ki fog karácsonykor ügyelni. A tréfát félretéve, igazság szerint szakmai problémát nem tudok kiemelni. Csak csinálni, vizsgálni kellett, és az eredményekből következtetéseket levonni. Egyik munkából következett a másik, az eredmények pedig új kapukat nyitottak meg, amit aztán szívesen tovább vizsgáltunk.

 

Amikor 1986-ban átvette a klinika irányítását a korábbi nagy kórtermekből kényelmes, négyágyas szobákat alakítottak ki, új ambulanciákat létesítettek, az akkori hazai viszonyokat meghaladó bőrgyógyászati centrumot hoztak létre. Mi vezérelte, mi volt a távlati cél?

 

Simon Miklóst kell idéznem, aki a 70-es, 80-as években azt tanította, hogy az ember ne a szavaival, hanem a személyes példájával bizonyítson, és a mérce nem a szomszéd vár, vagyis nem a budapesti, a debreceni vagy a pécsi klinika, hanem a nagyvilág! A világszínvonalhoz kell igazodni, azt kell követni. Amit Erlangenben, Amszterdamban vagy valahol máshol láttunk, igyekeztünk megvalósítani. Azóta azonban teljes egészében átalakult a felsőoktatás és megváltoztak az orvoslás szabályai és feltételei is. Amikor 2004-ben átadtam feladataimat Kemény professzornak, 108 betegágy volt, ma 40 van. Megváltozott a gyógyítás jellege: ma már a betegek többségét járóbetegként kezelik, mihamarabb hazaengedik, szemben a régi, jóval költségesebb és kényelmetlenebb szemlélettel. A betegek tehát nem eltűntek, csak nem fekszenek a klinikán, és időnként bejárnak ellenőrzésre, illetve kezelésre. Ehhez természetesen több ambulancia, laboratórium, és több helyiség kell. Kemény Lajos professzor ezt az átalakítást nagyon jó ütemben és szükségszerűen valósította meg.

 

Szeged a hazai fényterápiás eljárások központja lett. A szénanátha kezelésében Kemény Lajossal együtt alkották meg a Rhinolight készüléket, egy UV-sugárzást alkalmazó fényforrást, és további a bőrt érintő immunsejtekből kiinduló daganatok kezelésére szolgáló fényterápiás eljárásokat fejlesztettek.

 

Igen, de ez is Simon Miklós professzor érdeme. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, milyen nagy egyéniség volt és milyen korszerűen gondolkodott. A pszoriázisos betegek UV fénnyel történő kezelését 1974-ben Bostonban kezdték. Akkoriban a bécsi egyetem fiatal professzora, Klaus Wolf éppen Bostonban járt, és 1975-ben hazahozott egy ilyen fényterápiás eszközt. Mi Simon Miklós professzorral 1976-ban kiutaztunk Bécsbe megnézni az új eljárást, és év végére már a szegedi klinikán működött egy ilyen készülék. Ez volt Kelet-Európa első fotóterápiás részlege, és ekkor kezdődött a fényterápia iránti érdeklődésünk.

 

Tíz évvel ezelőtt a Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemlében írt önnek köszöntőt Prof. Dr. Kemény Lajos, a gazdag pályaív bemutatása mellett sorolta, hogy mi mindent tanultak Dobozy Attilától: „emberséget, segítőkészséget, a mások gyengéivel szembeni toleranciát, bölcsességedből fakadó nagyvonalúságot…” Nemcsak Dobozy Attila hálás a mesternek, Simon Miklósnak, hanem a tanítványok is Dobozy Attilának.

 

Nagyon köszönöm akkor és most is ezeket a szép szavakat. Sok vezető beosztású munkatársam lett, a Szegedi Tudományegyetemen három olyan tanszékvezető van, akik a Bőrgyógyászati Klinikán nőttek fel. Munkatársaink közül több mint tízen írtunk akadémiai doktori értekezést, akik egyetemi tanárok lettünk. Kemény Lajos eleve immunológiával akart foglalkozni. Ahogy ő mesélte, itt a folyosón ténfergett másodéves medikusként és a szembe jövő fehér köpenyes, nagydarab, joviális felnőttet megkérdezte, hogy mit csináljon, ha immunológus akar lenni. Mire ez az ember – Kemény szerint én, bár én már erre nem emlékszem -, hátba vágta, és azt mondta, gyere fiam, beviszlek a laborba. Így lett ő immunológus és bőrgyógyász.


IMG_2366


Mi mutatja meg, hogy valaki tehetséges? Mik a jelek?

 

Szorgalmas és kommunikatív. Mindig meg kell beszélni, hogy mit gondolunk, az már rég elmúlt, hogy valaki valamit úgymond felfedezett. Az Einstein volt. Mi nem vagyunk azok. Mindent együtt csinálunk. Nem tudok olyat mondani, hogy na, ezt én csináltam volna. Mit csináltam? Azt szoktam mondani, hogy ezt mi csináltuk. Hetven éves koromban átgondoltam, hogy kitől mit tanultam. Legalább annyit tanultam a munkatársaimtól, az úgynevezett tanítványaimtól, mint a mestereimtől. Sokszor csak egy kérdésből: de hát miért van ez úgy tanár úr? És akkor kénytelen voltam végig gondolni, hogy miért van így, addig nem biztos, hogy így tettem, csak tudomásul vettem, hogy így van. Nagy viziten például az a remegő térdű gyakornok valamire rákérdezett, vagy valamit hozzátett. Ebből rengeteget tanultam.

 

Ön volt a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem utolsó rektora, majd 2000-től 2003-ig a Szegedi Tudományegyetem általános rektorhelyettese. Az oktató, a kutató, a gyógyító és intézményvezető feladatkör mellett vállalta el ezt a feladatot. Hogyan tudta összeegyeztetni a sokféle elfoglaltságot, és hogyan élte meg az egyetemi integrációs folyamat kihívásait és nehézségeit?

 

Ezek valóban nagyon mozgalmas évek voltak. A rendszerváltás után az egész felsőoktatás átalakult, megváltozott az egészségbiztosítási rendszer, és a kutatás finanszírozásban egyre nagyobb szerepe lett a pályázati támogatásoknak. Megszerveztük az önálló PhD iskolákat, megvalósítottuk a felsőoktatás integrációját. Remélem, hogy ezeket a feladatokat Szegeden is sikeresen oldottuk meg. Ennek fontos feltétele volt a nagyon alapos előkészítés mellett az elődintézmények vezetőinek már-már baráti együttműködése. Természetesen ma már néhány dolgot másképp csinálnék, de akkor mit tennének az utódaink? Remélem, hogy ez a sok munka nem ment a klinikai feladatok rovására. Ezért hála és köszönet illeti Husz és Kemény professzorokat.

 

IMG_2379


Egy mondás szerint, egy bizonyos életkor után mindenkinek az arcára van írva az élete. Dobozy Attila arca sima és kisimult. Ezt a megállapítást visszaigazolják a nyugdíjas mindennapok?

 

Lehet, hogy nem illik ilyet mondani, vagy sopánkodnom kellene, de jól érzem magam. Szeretek nyugdíjas lenni, élvezem. Feleségemmel tavaly Velencébe és Milánóba utaztunk, és tervezzük, hogy majd Zürichbe és Barcelonába is elmegyünk. Jól érezzük magunkat, örülünk, hogy végre ráérünk. Nagyon szeretem még például a skandináv krimiket is. A tudományos munkától 72 éves koromban elköszöntem, azonban a megdöbbentő tudományos hírek ma is lelkesítenek. Ilyen volt legutóbb a fekete lyukról készített fénykép. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ez objektíven létezik, azt gondoltam, hogy ez az anyagnak csak egy tulajdonsága.

 

Szeged díszpolgáraként mire figyel mostanában a városban, mi az, ami leginkább felkelti az érdeklődését?

Nagyon sok a fiatal a városban, és köztük több ezer külföldi egyetemista él itt. A szegediek nem is tudják, hogy mi mindent köszönhetnek ezeknek a srácoknak. Ha egy taxist megkérdezünk, minden második-harmadik utasa angolul beszél, mindezt az albérletet kiadók vagy a kiskereskedők is megerősíthetik. Ez az élet és színesség látszódik a városon. Az én családom gyüttmentnek számított, idegenek voltunk, apámék Temesvárról menekültek el, anyámék 1920-ban Orsováról érkeztek, feleségem szülei Munkácsról jöttek, nevelőapja pedig eszéki volt. Minket befogadott ez a város, ezért nagyon hálásak vagyunk.

 

SZTEinfo – Lévay Gizella

Fotók: Bobkó Anna

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

Letöltés

SZEM_magyar_borito_2018_2SZEM_angol_borito_2018_2

SZEM_borito_HUN_2018 SZEM_2018_cover_eng