Milyen volt az élete, amikor külföldön élt? Mi késztette arra, hogy itthon folytassa a pályáját?

A kérdésekre a Szegedi Tudományegyetem díszdoktora, Marton Éva világhírű opera-énekesnő életútja főbb állomásait fölvillantva válaszolt a Campus Hungary Program ösztöndíjpályázatának kihirdetésekor, 2013. január 15-én a Balassi Intézetben. Mesterkurzusokat tart a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán is Marton Éva operaénekes, aki az új hazai énekes generáció élére állt azzal, hogy

2003 óta oktat is.

– Van egy nagy hátizsákom, amit az évek során jól megpakoltam tapasztalattal, tudással, és mindezt szét akarom osztani – mondta a világhírű drámai szoprán. Azzal a szilárd meggyőződéssel tért haza nemzetközi pályafutását lezárva, hogy itthon kell átadnia a tudását:

2005-ben kinevezték alma matere, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetőjévé az ének tanszékre. Életútja főbb állomásait felidézve emlékezett meg Újfalussy Józsefről, a legendás zenetörténészről, aki az első zeneakadémiai mesterkurzusa után azzal óvta Marton

Évát a tanítástól: „Vigyázzon, nehogy szenvedélyévé váljon!” Az oktatás iránt immár elhivatott Kossuth-díjas operaénekesnőt Christoph von Dohnányi hívta egykor a majna-frankfurti operaházba. 1972 óta a világ legnagyobb operaházaiban lépett fel – Bécstől kezdve Münchenen át a New York-i Metropolitanig – a legnagyobb művészek társaságában.

– Ha jól mérjük föl és ismerjük saját tulajdonságainkat, a kitartó munka sikerre visz – fogalmazott Marton Éva, aki szerint fontos a bizonyítási vágy is. Mindez attól is megóvja az embert, hogy engedjen a színvonalból. – A nagy szerepeket csak a legnagyobb operaházakban próbáltam ki – árulta el módszerét a művésznő, aki ezzel az őt menedzsereként is támogató férje, a családi háttér jelentőségére irányította a figyelmet. A külföldön sikeres operaénekes ahol csak teheti, Magyarországnak „reklámot csinál”. E szempont fókuszba állításán túl úgy összegzett, hogy „az út a nagyvilágba nem egyirányú – visszatérni mindig lehetséges, és érdemes”.

Milyen az ideális pályázó?

– A rövid és csoportos tanulmányutak olyanok, mint a sportban a tréningek, vagyis ezeknek nincsenek eredményei, hanem az ahhoz vezető utat jelentik. Ilyen külföldi útra azok pályázzanak, akiknek már körvonalazódott a saját jövőképük – jelentette ki a Prima Primissima díjas agykutató. Palkovits Miklós professzor életútjából következő tanulság, hogy sohasem késő, hiszen Magyarország legtöbbet idézett kutatója – akit kétszer jelöltek Nobel-díjra – 35 évesen járt először külföldön. Három évtizedig dolgozott a National Institutes of Health bethesdai kutatóközpontjában úgy, hogy minden évben egy fél évet itthon töltött a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kutatólaboratóriumában.

– Jó helyről jó helyre – kezdte az egyetemistáknak szóló tanácsai sorát a korábban Olaszországban, Hollandiában is dolgozó kutató a hallgatói mobilitást ösztönözve. – Elengedhetetlen, hogy a pályázónak legyen saját arca, tudjon valami olyat, amiben jobb másoknál – folytatta. Kiemelte, hogy a külföldön tanuló vagy dolgozó ember „minden körülmények között tartsa meg magyarságát”. – Rendelkezzen szakmai tapasztalattal, valamint legyen jövőképe, egy olyan vezérfonal, amely mentén haladni tud – sorolta Palkovits Miklós az ideális jelentkező jellemzőit.

– Külföldi kapcsolatok nélkül nincs fejlődés! – jelentette ki Palkovits Miklós. A külföldi kapcsolatok megszerzését elősegítik a külföldi partnerek – magánszemélyek és társaságok egyaránt –, illetve a nemzetközi pályázatokon való szereplés. Minimum egy szemeszteres külföldi útnak mutatható ki a hosszú távú haszna – például az új módszerek megismerésében. – Minden egyetemnek kellene, hogy legyen kutatóközpontja a versenyképesség megőrzése érdekében. Több kiemelt kutatási programot kellene indítanunk, olyat, mint az MTA Lendület programja – érvelt a tudós. Fájlalja ugyan, hogy az idősödő, de még erejük és tudásuk teljében lévő kutatók itthoni lehetőségei beszűkültek – szemben a külföldi, például USA-beli gyakorlattal. Kiemelte: „az évente visszatérő konferenciák, programok is vonzerőt jelentenének, növelik a nemzetközi mobilitást”.

Milyen fejlődési fázisokon esik át a hallgató személyisége külföldi környezetben?

Budapesten született, Pozsonyban nevelkedett, élt Amerikában a családjával, és volt ösztöndíjas Londonban, most budapesti médiamunkás – ez Galán Angéla pályaíve. A Junior Prima Primissima díjas újságíró megtapasztalta, milyen sokfelé élni, és sokfelé beilleszkedni. Ez maga a mobilitás. Átgondolta: milyen volt az élete kisebbségiként – „pozsonyi lányként”; milyen volt Amerikában „európaiként”, ahol jószerével azt se nagyon tudták, merre van Magyarország; és milyen volt Londonban „közép-európainak lenni”. – Ha valaki mindezt olyan tisztán látja, hogy minden helyzetből le tudja szűrni a tanulságokat a maga számára, rengeteget gazdagodhat – vélekedett.

– Bűn az Erasmussal vagy más a külföldi ösztöndíj-lehetőséggel nem élni – jelentette ki a friss diplomás. – A külföld: a személyiség próbája – fogalmazott. Az előnyök között sorolta fel, hogy a külföldi tanulmányút toleranciára nevel, miközben a látókör növekszik, az alkalmazkodóképességgel együtt, hiszen „új jel- és szokásrendszert kell megismerni”.

– Naponta újra kell fogalmazni az énképünket külföldön élve, e kultúrsokkos önmegkérdőjelező időszakban – emlékezett benyomásaira Galán Angéla. „Az otthoni

közegből kiszakítva, idegenben, dolgozni kell azért, hogy átjöhessen a személyiségünk”.

A szlovák-magyar és román-magyar együttélésről filmet forgató fiatal szakember szerint „bizonyos dolgokat messziről lát jól az ember”. „ A külföldi tapasztalat megerősít abban, hogy honnan jöttünk, hova tartunk”.