Az 1956-os forradalom előtt Magyarország nem tartozott a nyugati zsurnaliszták legfontosabb célállomásai közé. A Rákosi-korszakban nem jöhettek korlátlanul tudósítók az országba. Egyes esetekben még az sem számított, ha a nyugati sajtómunkatárs kommunista párttagsági igazolvánnyal érkezett. [Edith Bone/Hajós Edit ügy]. Kémeknek tartották őket. Ráadásul a nemzetközi hírügynökségek Budapesten még szabadabb légkörben sem alkalmaztak állandó munkatársakat. Sokkal inkább Prágában, majd a hidegháborús környezet miatt Bécsben állomásoztak a nyugati tollforgatók.

Mindezt alapjaiban változtatta meg a magyar forradalom híre. Özönlöttek a legnagyobb nyugati hírügynökségektől az újságírók, akik sokszor a biztonságukkal sem törődve tudósítottak az eseményekről. Megjelenésük további reményt plántált a felkelők szívébe, és a nagyvilág fokozott figyelméből hibás következtetéseket vontak le, miközben a cikkek számában mérhető adatokkal is bizonyítható, hogy a szuezi–krízis megosztotta a zsurnaliszták figyelmét.

A nyugati kommunista pártok sajtótermékeiben keletkeztek a legnagyobb viták. Az angolszász kommunisták lapjai közül az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában publikált és azonos néven, de különböző tartalommal publikált Daily Worker cikkeken keresztül tekintjük át a kérdéshez tartozó legfontosabb események különböző interpretációit.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres elfojtása után a nyugati sajtómunkatársakat is távozásra bírták. A konszolidáció reményében a kádári–politika nem látta szívesen az Elbától nyugatra elterülő világ „ellenségesnek” bélyegzett médiaszakembereit, miközben a külszolgálatokon keresztül igyekeztek meggyőzni őket, egy számukra kedvezőbb Magyarország kép megrajzolására.