Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

A verseny minden minőség nélkülözhetetlen alapja. Fotó: Segesvári Csaba

 

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban teljesen természetes, hogy magánszemélyek anyagilag támogatják a tudományos kutatásokat, az egyetemi oktatást. Nálunk csodabogárnak számít, aki saját vagyonát különféle jótékony célokra fordítja. Olyat pedig nem is ismerünk, aki egyetemistákat támogatna anyagilag. Vagy mégis? Sófi József a JATE-n 1990-ben végzett biológusként, aztán nem a szakmájában, hanem az üzleti életben boldogult. 2000 novemberében magánalapítványt kezdett el szervezni a legkiválóbb szegedi biológushallgatók számára, 2001. január 2-án alakult meg a „Szegedi Tudományegyetem Sófi József a Szegedi Tehetséges Biológusokért Alapítvány". A gondolat tehát ötéves, az alapítvány is hamarosan jubilál. November 21-én már a harmadik ösztöndíjpályázatuk zárult le.    
– A Szegedi Biológiai Központ (SZBK) előtti gömb a szedercsírát ábrázolja. Ön azt mondja, ez a kis szobor jól jelképezi az alapítványt is, mely éppen a szedercsíra állapotában leledzik...
– Úgy érzem, most érkeztünk el abba a fázisba, amikor a megtermékenyülést követően a zigóta elkezd osztódni, és a peteburkon belül kialakul egy sejttömb, amelyet szedercsírának neveznek. 2000 novemberében kezdtem, kezdtünk el szervezkedni. Én mindig a jövőben gondolkodom, tehát több száz évre tervezem az alapítványt. Nagyon sok évnek kell még eltelnie, hogy komoly súlyú, 100 milliós alapítvánnyá nője ki magát, mely aztán több száz évig adhat ösztöndíjakat a szegedi hallgatóknak. Ez lesz a kifejlett állapot.
– Ehhez a kifejlett állapothoz nyilván nagy volumenű támogatói segítség szükséges. Meg tudja ezt találni a Sófi-alapítvány?
– Miután 2001-ben létrehoztam az alapítványt, először a tőkegyűjtés időszaka következett. Én minden évben körülbelül 2 millió forintot áldoztam erre a célra, eddig összesen 10 milliót. Az alaptőkét befektetjük. Jómagam kereskedelemmel is foglalkoztam, aztán átnyergeltem az ingatlanbefektetésekre, pénzügyi befektetésekre, így megvan ehhez a kellő szakértelmem. A befektetett alaptőke hozamából fizetjük ki az ösztöndíjakat.
Az első pályázaton 2003/2004-ben 400 000 forintot adtunk a nyertes hallgatóknak, mert ennyi volt a hozam. A következő évben már sikerült megnyernem támogatókat. Úgy hajtottam fel őket egyesével. Több mint száz céget kerestem meg Szegeden!
– Heroikus munka lehetett! Gondolom, nem fogadták tárt karokkal.
– Tizenegy támogatót találtam. Volt, aki ötödjére mondott csak igent. De soha egy pillanatig sem adtam fel! Én ezt tényleg szívvel-lélekkel csinálom. A támogatók segítségével sikerült megemelni az ösztöndíjak összegét. Tavaly 1 millió forintot, az idei tanévben már 1 millió 60 ezret oszthatunk ki. Az a távlati célom, hogy a cégek az alaptőkébe is beszálljanak. Így létre lehetne hozni egy rangos, szilárd anyagi bázissal rendelkező alapítványt. Én úgy számolom, még 25 évig tudom ezt támogatni évi 2 millióval, tehát mindösszesen 60 milliót szeretnék a saját pénzemből rááldozni. Ha sikerülne 40 milliót szerezni a cégektől, akkor létrejöhetne egy 100 milliós nagy alapítvány. Akkor lennék elégedett, ha minden évben 3 milliót lehetne kiosztani a hallgatóknak.
– Miért tartja ön fontosnak a tehetséges biológusok anyagi támogatását?
– Tulajdonképpen a személyes sorsom motivált. Mint biológushallgató már másodéves koromban bekapcsolódtam a tudományos munkába, 1986 és 1990 között az SZBK-ban szakdolgoztam. Meghatározó élményt jelentett számomra az SZBK légköre, a szabad szellemű, a fiatalokat is egyenrangú partnerként kezelő kutatók szakmai és személyes közelsége. Elég sikeresek voltak a molekuláris genetikával, a magasabb rendű élőlények, az eukarióták genetikai szabályozásával foglalkozó kutatásaim: harmadéves koromban egy cikket már társzerzőként jegyeztem, mely nívós tudományos folyóiratban (Nucleic Acids Research) jelent meg. A cikkem megjelenése után Benedeczky István professzorom révén kaptam egy meghívást az Oxfordi Egyetemre, Somogyi Pétertől. De nem tudtam elmenni erre az egyéves ösztöndíjra. A kutatásaim költségét tudták volna biztosítani, viszont nem sikerült előteremteni a napi megélhetéshez szükséges pénzt.
– Úgy gondolja, az alapítvány ösztöndíja ma megoldást jelenthet egy hasonló helyzetbe kerülő hallgatónak?
– Ma az alapítványunktól akár 250 ezer forintot is el lehet nyerni, s később ez a reményeim szerint nőni fog. Ha valaki kap egy ilyen meghívást, tudják fogadni külföldön, csak a megélhetési költségei nem biztosítottak, talán az ösztöndíj tud segíteni. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy ötödéves koromban megpályáztam egy hároméves akadémiai ösztöndíjat, mely havonta 6 ezer forint támogatással járt. Abból már akkor sem lehetett megélni, nekem pedig még rokkant, beteg szüleimet is támogatnom kellett. Szerettem volna kutató maradni, de a realitás mást mondatott velem. El kellett hagynom, amit szerettem, s olyan dologba kellett belevágni, amihez semmit nem értettem. Családi kereskedelmi vállalkozásba kezdtünk a testvéremmel, s szerencsére mindenben számíthattunk egymásra.

 

Meg kell tanítani a hallgatókat a gazdaság nyelvére.

 

– Így visszatekintve sajnálja, hogy „pályaelhagyó” lett?
– Kényszerhelyzetbe kerültem, nem lehetett más megoldást találni. Szerettem volna a kutatással foglalkozni, hiszen a felfedezés öröme, izgalma fantasztikus élmény. Aztán belekerültem az üzleti világba, s itt az fogott meg, hogy a verseny mindig egyre jobb eredmények elérésére kényszerít. Szokták tőlem kérdezni, mi a legjobb dolog a vállalkozásban, az üzleti életben. Erre azt a meglepő választ adom: a legjobb, hogy csődbe lehet menni. Ha ott lebeg a fejed fölött a csőd veszélye, akkor rá vagy kényszerítve, hogy a munkádat a lehető legjobban végezd.
– Tulajdonképpen ezt a versenyszemléletet kívánja beleplántálni a hallgatókba az alapítvány ösztöndíjrendszere is...
– Valóban, az egész az alapítványnak és a pályázati rendszernek az az egyik legfontosabb célja, hogy a hallgatók közötti egészséges, sportszerű versengést, a versenyszellem kifejlesztését ösztönözze. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a kezdeményezésemet az SZBK és az egyetem is felkarolta: a kuratórium 17 olyan személyből áll, akik a legjobbak az adott tudományágban. Tíz biológus tanszékről nyolc tanszékvezetőt és két tanszékvezető-helyettest kértem föl, az SZBK-ból minden intézet igazgatóját, illetve a főigazgatót, valamint két orvosi tanszék vezetőjét. Közösen olyan szigorú pályázati feltételeket szabtunk meg (tanulmányi eredmény, publikációk, előadások, tudományos diákköri munka, nyelvvizsgák stb.), hogy nem is mindenki tud jelentkezni. Ez rögtön egy üzenet a hallgatók felé, hogy elsős koruktól érdemes komolyan tanulniuk és kutatniuk.
– Miért annyira lényeges, hogy az egyetemi hallgatók körében elterjedjen a versenyszellem?
– Az alapítvány filozófiája szerint minden tudás annyit ér, amennyit a gyakorlatban hasznosítani lehet belőle. Az egyetemen szakmailag és tudományos szempontból is magas szintű munka folyik. A hatalmas szellemi potenciálból viszont borzasztó kevés, pénzben kifejezhető gyakorlati haszon lesz. Ennek oka a legtöbbek szerint a pénzhiány. Én ezt kicsit másként látom. Duda Ernővel vagyok egy véleményen: nem a pénz az első. A pénz csak a második. A legfontosabb probléma, hogy az oktatásban és a tudományban dolgozók agya egészen másként jár, mint a gazdaságban dolgozóké. Fontos lenne a két gondolkodásmód, a két szemlélet közelítése, a közös nyelv megteremtése. Amíg nem tudja elmondani egy tudós ember, hogy mi az ő problémája, s hogy lehetne ezt átfordítani a gazdaság nyelvére, s amíg egy gazdasági ember ezt nem érti meg, addig nem lesz együttműködés, mert nem beszélnek közös nyelvet. Ezért a gazdaság nyelvét szeretné az alapítvány megismertetni a hallgatókkal. A verseny pedig minden minőség nélkülözhetetlen alapja. A verseny s az ennek alapján bekövetkező differenciálás vezet csak minőséghez. Ezt az egyetemen kevesen veszik figyelembe. Azért lenne jó, ha lenne a fizikusoknál, vegyészeknél, történészeknél is hasonló alapítvány, mert kialakult a tömegképzés, s ez kicsit lagymataggá  tette a rendszert.
– Mit gondol, miért nem követték a példáját mások is? Aki tudna adni, azt nem érdekli az egyetemi kutatás, akit meg érdekel, annak nincs lehetősége jótékonykodni?
– A jótékonyság mint olyan Magyarországon sajnos gyerekcipőben jár. Már vannak olyan emberek, akik tudnának adni, azonban más a siker és a pénz megítélése, mint Nyugaton. Ott ha valakinek sok pénze van, azt mondják rá, megdolgozott érte, valamit nagyon jól csinált. Nálunk meg azonnal ráfogják, hogy csalt, lopott, ügyeskedett. Tehát kicsit fél is adni, akinek lenne rá pénze. Engem sem az motivált, hogy akkora nagy vagyonom lenne, egyszerűen a személyes érzelmi indíttatás a fontos. Azt szeretném, hogy a tehetségek ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint én, hogy anyagi okok miatt el kell hagyniuk a pályát. Magyarországon is meg kellene becsülni, akinek sok pénze van. Mert megdolgozott érte! S ha változik a közgondolkodás, akkor ők is szívesebben adnak majd.
– Tegyük fel, hogy megváltozik a közgondolkodás. Hogyan profitálhat ebből ön szerint az egyetem?
– A Szegedi Tudományegyetem jövője szerintem is a tudós vállalkozók és a vállalkozó tudósok megjelenésében rejlik. Ma a biotechnológia annyira dinamikusan fejlődő tudományág, hogy a szegedi szellemi potenciálra, az SZTE-re és az SZBK-ra építve létre lehetne itt hozni egy új „bio-szilikonvölgyet”. Ehhez minden adott. Legfontosabb, hogy közös nyelvet beszéljünk. Cégek kellenek, akik gazdasági hasznot húznak a szellemi potenciálból. Akkor a tőke is szívesen jönne ide. A biotechnológia emellett rendkívül komplex tudomány. Jól képzett vegyészekre, fizikusokra, informatikusokra, gazdasági szakemberekre, közgazdászokra, jogászokra is szükség lenne, hiszen ezek a biotechnológiai cégek gazdasági cégként működnének. Azaz a „bio-szilikonvölgy" rengeteg hallgatót szívna fel!
– Először tehát meg kell teremteni a közös nyelvet. Kinek a feladata ez, a tudós vállalkozóké vagy a vállalkozó tudósoké?
– Az első lépésben meg kell tanítani a hallgatókat a gazdaság nyelvére, gondolkodására. És a középiskolásokat is. Éppen ezért bővítjük majd az alapítványt a 2006/2007-es tanévtől: az összes szegedi középiskola számára meghirdetjük ösztöndíjpályázatunkat. Próbáljuk a legtehetségesebbeket felfedezni az egyetem számára. Nemcsak „biológusokat”, hanem mindenkit támogatunk. 100, 50 és 30 ezer forintos első három díjat alapítanánk elsőre. De meghívjuk az évente rendezett tudományos diákköri börzére is a középiskolásokat, s kis klubokat is szerveznénk számukra. A közös nyelv megteremtését az alapoknál kezdjük. Mondom, én mindig évekkel előre tervezek.
– Akkor azt is meg tudja mondani, ki lesz a TDK-börze 2008-as díszelőadója?
– Jó kérdés, de nem fogott meg: Dudits Dénes, az SZBK főigazgatója. 2006-ban a már említett Somogyi Péter jön Oxfordból, s 2007-ben is külföldről szeretnék valakit hívni.