Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

 

Baka hiánya egyrészt egy tehetségnek, egy alkotó embertípusnak a hiánya, hiszen nem lehetnek újabb versei – mondta Ilia Mihály irodalomtörténész, az SZTE-BTK Modern Magyar Irodalmi Tanszék docense, a Tiszatáj egykori főszerkesztője.
– Személyesen pedig egy mindig figyelő, barátkozó természetű ember hiányzik; emlékszem, ahogy már hallgató korában hozta az írásait. Ritkán fordul elő, hogy ha az egyetemi hallgató hoz egy kéziratot, így lehet érezni a benne mozgó tehetséget, a „Géniusz száll”-t. És hiányzik az a kissé apraxiás figura, aki egy szatyorral a Tisza-parton mindig gyalog megy be a Kincskereső szerkesztőségébe, aki kissé mogorván beszél valamiről, ami nem tetszik neki. Ezzel a vitára mindig kész, ugyanakkor hallatlanul szeretetre vágyó emberrel beszélgetve érezni lehetett, hogy a barátságot szinte minden alkalommal meg kell erősíteni. Egyrészt tehát hiányzik a magyar irodalom színképéből valaki, másrészt hiányzik egy barát. Tudom, hogy egy bizonyos idő után, amikor már mi is kihalunk, elvész majd a dolognak a személyessége, és a Baka-életmű átkerül az esztétika, az irodalomtörténet-írás, a kanonizáció szférájába, tudom, hogy ott majd helyet keres magának, és véleményem szerint helyet is fog találni. De szánom az utódokat és a későbbieket, mert a személyességet, az emberi gesztust ők már nem fogják érezni. Ugyanakkor a kortársak, a közeli ismerősök, a barátok hajlamosak a kultuszra. Én nem vagyok kultuszpárti. A műnek a kultusz kárt szokott okozni, mert eltereli a figyelmet az esztétikai értékekről. De mégis emberek vagyunk, és ha ismertünk egy szerzőt, gyakran másképp, a személyességen keresztül olvassuk a műveket. Tudom, hogy ez torzít, de embervoltunkhoz hozzátartozik.
Hiányzik a magyar irodalomból az a típusú költő, aki hallatlan akríbiával ügyel a formára, ismeri a verstant, aki a régi magyar irodalom fordulatait, szókincsét egyszerre tudja használni a kortárs magyar nyelvvel. Hiányzik valaki, aki a zenét ilyen intenzíven befogadja, és visszaadja a verseiben. Az is hiányzik, hogy valaki komolyan veszi az alteregót. És hiányzik a nagy orosz irodalomnak az a mély, szinte vallásos átérzése, ami őt jellemezte, és ez nem csak a régi orosz irodalomra vonatkozik, hiszen ő akkor volt Szentpéterváron, amikor szamizdatban terjedt a modern orosz irodalom. Baka jól beszélt oroszul, fordított, ez is hiányzik. És az is, hogy valaki, ahogy Tolnai Ottó mondta egyszer, ezt az infernális világot, a szenvedést szépen írja meg. Mindezt ő a formára értette, a válogatott ízlésű szókincsre. Érdekes, hogy Tolnai, aki a költészet egy teljesen más útját járja, nagyon jó barátja Bakának. Ez a két pólus állandóan közeledett egymáshoz.

 

 

Van egy kis lelki defektusom is Baka elmenetelével kapcsolatban: igazából nem tudtam róla még írni. Egy nekrológot csak, mikor meghalt. De abban a pillanatban, mikor azt írom: Baka István, a fehér papíron megjelenik Baka a szakállával. Elém tolul az esendősége, a betegsége, a szegénysége, a küszködése, az egész irodalmi életbe való bekerülésének a története. Valahogy a fizikai létével áll a mű és köztem. Ami néha nagyon jó; álmodni szoktam vele.
Baka kanonizálódni fog a magyar irodalomban. A műve dolgozik ezen tovább.

 

 

Baka István az egyetemes létösszefüggések lírikusa, aki a betegséggel küzdve, a testi szenvedés kínjait viselve az idő könyörtelensége elleni panasszá formálta az egyéni élet tragédiáját – mondta el a Szegedi Egyetemnek Olasz Sándor irodalomtörténész, az SZTE BTK Modern Magyar Irodalmi Tanszék docense, a Tiszatáj főszerkesztője.
– Az eltökéltségig konzekvens erkölcsi tartás Baka István költészetében a mesterség fegyelmének erkölcsével találkozik. Amikor az újabb lírában oly sok az esetlegesség, s az akarva-akaratlanul odavetett mondattörmelék gyakran már megírásakor érvényét veszti, akkor ebben a nagy relativizálási igyekezetben Baka versei újra megerősítik, hogy korszerű nem csupán az éppen divatos lehet. Ő a nyelvi töredezettséggel és dekomponáltsággal a nyelvi megalkotottság mívességét és a kompozíció fegyelmét állítja szembe. Nem búcsúzik a trópusoktól, sőt, egyre sokrétűbb metaforákat teremt. Ugyanakkor a látomásos képi-metaforikus módszer gyakran ötvöződik egy sűrítő, összefoglaló, egzisztenciálisan konkrét összefüggéseket megvilágító, ha úgy tetszik tárgyias írásmóddal.

 

 

 

Darvasi László író szerint a klaszszikus költői szerepnek az egyik utolsó nagy képviselője Baka.
– Az efféle magatartás nagyszabású és egészben vizsgálja az életet. Efféle nagy, klasszikus költői szerepet töltött be mondjuk Orbán Ottó, Petri György vagy Csoóri Sándor. Tulajdonképpen ehhez a vonalhoz tartozik Baka is. Ezek a költőink, mint utolsó nagy bölények, kihalnak, és ha most megnézzük, hogy milyen nagy költői teljesítmények vannak, akkor azt látjuk, hogy azok nem az összerakással, nem az egész megszólításával próbálkoznak, hanem inkább a szétszedéssel, a dekonstrukcióval. Nézzük meg például Tolnait, Tandorit vagy Oraveczet. A maga nemében Baka egy utolsó nagy bölény volt, akiben mindig megvolt a személyes érintettség szorongása. Ez a személyes érintettség kezdetekben inkább a nemzeti elkötelezettség vagy a hazafias típusú problémák újrafestésével jelent meg, és amikor igazán meg lett érintve az élete, a sorsa a betegség által – nem is tudom, hogy jó-e ezt így mondani – de ezzel lett tulajdonképpen nagy költő. Előbb kezdett el saját magáról beszélni, és minden csak ezután következett. Sors, isten, angyal, haza, kiszolgáltatottság, ésatöbbi. Baka egyébként fenntartással fogadott mindenféle politikai irányultságot a rendszerváltás után is, morgott is, olykor türelmetlen volt, vagy elfogultnak tűnt, ám az az érdekes, hogy szinte mindenben őt igazolta az idő.

 

 

Baka István személyes hiánya mindenkinek, aki közelről lehetett tanúja az életének, azt a fájdalmat okozza, ami minden szerettünk távozásakor elér bennünket – vallja Balog József, az SZTE BTK Médiatudományi Tanszék oktatója, a MASZK Egyesület elnöke.
– Egy nyilvános beszédnél azonban nem a személyes tér érdekes, ahogy egy költői életmű megítélésekor sem érdekes a személyes ismeretség. De azoknak, akik ismerték, ez a személyes rész fájdalmasabb és élőbb, mint azoknak, akiknek a költészetével van jelen, hiszen ez a jelenlét, tételezzük fel, örök: a mű marad. Hogy aztán milyen irodalmi égbolt alá kerül az irodalmi korpusz a halál után tíz évvel, az már más kérdés. Bár nekem nem dolgom vagy tisztem, hogy megállapítsam, de van róla véleményem, hogy ki hiányzik a magyar irodalomból. Ő nagyon hiányzik. Mikor a halála után néhány héttel különböző módokon felbukkant, kiállításokon, emlékesteken, vagy az évek során versmondó versenyeken, mikor a jelenlétét valamilyen művi akcióval generálta tovább a világ, akkor arról beszélt Lengyel András irodalomtörténész, hogy minden írói életműben a halál után jön egy purgatóriumi lét: eltelhet öt-tíz-tizenöt, húsz év, mikor az életmű nem dolgozik. Istvánnal szerencsére nem ez történt, hanem inkább az, hogy néhányan behatoltak az életművébe, és egyre újabb és újabb dolgokat állapítottak meg, de ez az alapinstrukciókon nem változtatott. Ezeknek a verseknek a tere etikai és esztétikai magatartást jelöl ki.
Ez egy nagy költészet, több periódussal. Lezárt, kerek egész életmű - ahogy vigasztalásképpen szoktunk mondani.
Ami eltűnt vele, és nem lesz többé a magyar költészetben, az a közéleti szerepből, a személyes maszkváltásokban és az istenes versekben kikovácsolt nagyon erős, kritikai magatartás a fennállóval, a hazuggal, ez etikátlannal, a kibírhatatlannal, a magánnyal, a kitaszítottsággal szemben. Ő nem Hamlet, hanem a bohóc, vagy Sztyepan Pehotnij, a baka, közkatona, akinek minimum tábornoki erényei vannak. Költészete a pusztulásban nyerte el azt, ami nem tervezhető egy költészetben. Ilyen szempontból ez egy valóban lezárt és vitathatatlan életmű, ami megkapta azt a sziklaszilárd személyes burkot, amit aztán mindenki törjön fel úgy, ahogy tud. Valaki csak azzal, és ez éppen elég, hogy újraolvassa a verseket.
Minden ilyen emlékezés vagy kerek évforduló alkalom arra, hogy legyen, de egyébként meg van. Kinek-kinek, ahogy, de van.