Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A most sokak számára láthatóvá vált hanyatlás évekkel, évtizedekkel korábban kezdődött. Hogy a rendkívül vékony sportolói rétegből magyar olimpiai bajnokok tudtak kinőni, az csak egy-két tehetséges emberen,  néhány fanatikus edzőn múlt. S nem azon, hogy tömegek sportjából termelődött volna ki egy bajnok. Ha csak azt nézzük, hogy kalapácsvetésben hosszú évek óta van magyar sportoló a világ élvonalában – még úgy is gondolhatnánk, erősek vagyunk dobóatlétikában. A valóság ezzel szemben az, hogy egy Németh Pál nevű fanatikus zseni évtizedek óta rendkívüli tehetséggel választ ki és nevel néhány gyerekből  bajnokot. Némi túlzással ennyi a magyar dobóatlétika.

 

 

A legsúlyosabb probléma, hogy félelmetesen kevesen sportolnak Magyarországon. A  szinte nem létező sportmozgalmunkból szeretnénk sok olimpiai bajnokot kinevelni. Néhány olimpián sikerült is ez a bravúr – Peking azonban ki kell hogy józanítson mindenkit. Óriási építkezést kellene kezdeni: alulról fölfelé. Ismét föl kellene építeni a szinte már nem is létező diáksportot. Valódi tömegsportot kellene fejleszteni. Sok-sok iskolai, városi pályával, tornateremmel, edzőteremmel. Ismét meg kellene teremteni a testnevelők érdekeltségét, hogy pezsgő iskolai sportéletet hozzanak létre.
Utoljára az Antall-kormány alkotott  jelentőset, több mint száz tornaterem építésével.  Nemzedékek nőttek úgy fel, hogy döntő részüknek semmilyen fizikai alapjai, mi több, sportélményei sincsenek. Itt van az igazi állami és önkormányzati feladat. Mert a legfontosabb cél az, hogy egészséges életmódot folytató, erős, kitartó generációk nőjenek fel. Az sem baj, ha van egy kis versenyélményük,  az sem baj, ha van egy kis csapatélményük. A sportnak alapvetően ezek a legfontosabb feladatai. S csak messze ezután jön: ha sok-sok sportoló gyerekből kiemelkedik egy tehetség, és magyar színekben éremmel örvendeztet meg bennünket az olimpián.

 

A politika vezető rétegének nincs igazi érdekeltsége abban, hogy valóban sportoló nemzedékek nőjenek fel. Egy olimpiai bajnok aranyának fényében sütkérezni sokkal kifizetődőbb, mint elmondani például, hogy duplájára, triplájára nőtt a középiskolás atlétikai bajnokságon indulók száma. Kevesen mernek szembenézni azzal a ténnyel, hogy Magyarországon gyakorlatilag megszűnt az atlétika. Ez a tény nem csak azért nagyon szomorú, mert a világ egyik legnépszerűbb sportjáról van szó (mellesleg: amiben a legtöbb érmet osztják az olimpián). Hanem főként azért, mert az úszás mellett ez az a sportág, ami leginkább tömegesíthető, ez képezi szinte minden más sportág alapját, s hosszú távon a futás az, ami leginkább egyedül is, különösebb létesítmények nélkül is űzhető. Aki felelős (nem négy évre tervező) politikus – az atlétikába fektessen energiákat. Építsen pályákat, támogassa az edzőképzést. Olyan edzők kellenek, akik nem akarnak 10-12 éves korban őrült munkával bajnokot faragni a gyerekből, hanem akik játékosan, könnyedén akarnák megismertetni a mozgás, a sport örömeit.
Az atlétika hazai elsorvadásával egyébként szoros összefüggésben van a labdarúgás hanyatlása is. Futballistáink elsősorban a fizikai alapok, a futóképesség hiánya miatt maradtak le a világtól. Egy olyan országban, ahol jelentős futókultúra, pezsgő atlétikai élet, egyáltalán: széles alapokon nyugvó atlétikusképzés az általános, szinte magától fejlődik a labdarúgás is.
Az olimpia alatt többször elhangzott: kudarcaink egyik oka, hogy legjobb edzőink külföldön dolgoznak. Ez is az önámítás egyik formája. Az az egy-két tucat valóban kiváló magyar edző, aki külföldön dolgozik - nem változtatna alapvetően a magyar sport fentebb leírt szerkezetén akkor sem, ha Magyarországon dolgozna. Maga az edzőképzés is rettentően elmaradt a világtól - mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben. S ez persze szoros összefüggésben van azzal, hogy néhány jól fizetett futballtréneri poszttól eltekintve Magyarországon szinte a szegénység vállalásával egyenértékű, ha valaki edzőnek megy.
Ki kell mondani, hogy bármennyire is népszerű dolog politikusainknak a sikeres sportolók társaságában, mérkőzésein sütkérezni a dicsfényben – alapvetően nem ez a feladatuk. Jó példa most Szeged, ahol diadalmámor tölti be a várost, hiszen mindhárom magyar aranynak van szegedi vonatkozása. Az ünnepi elfogódottság azt a rettenetes tévedést képes erősíteni, hogy a Tisza-parti városban minden rendben úgy általában a sporttal. Ugyanakkor itt is igaz, hogy az önkormányzat elsőrendű feladata a diáksport, tömegsport támogatása, fejlesztése lenne. Radikális átcsoportosításra van szükség. Váljon egyértelművé: igazából és ténylegesen az egészség megőrzése, a szó szoros értelmében vett testedzés a lényeg.

 

 

A  sportvezetők egyik legnagyobb hazugsága  az, amikor az élsport támogatására az egészség szlogenje mögé bújva próbálnak kicsikarni pénzeket. Mondjuk ki: az élsportnak és az egészséges testedzésnek, egészséges életmódnak ma már semmi köze nincs egymáshoz. Nem sport és egészség, hanem sport VAGY egészség a felvetődő kérdés. És itt nem csupán napjaink egyik legfájdalmasabb veszedelméről, a doppingról van szó.  Az, hogy a pekingi olimpián viszonylag kevés doppingvétség fordult elő, egyáltalán nem azt jelenti, hogy kevesebben éltek gyógyszeres segítséggel, mint korábban. Csupán és kizárólag anynyit jelent, hogy a doppingot előállítók s a tiltott szereket kimutatni igyekvők állandó küzdelmében most előbbiek vannak előnyben.
Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni: az állam, az önkormányzatok megkerülhetetlen feladata a tömegek igazi sportolásának elősegítése. S ha a sok ezer sportoló gyerek közül néhányan eljutnak odáig, hogy igazi  élsportolók lehessenek - ők majd eldönthetik, vállalják-e az élversenyzéssel járó esetleges sikerek mellett a nagyon kemény megpróbáltatásokat s a súlyos egészségkárosodásokat.
Nagy öröm, hogy végül mégis nyertünk három aranyat. Így a kezdeti szurkolói letargia után optimistább hangulatban lehet újraértékelni Magyarország sportját.

 

Balogh Tamás
A szerző egykori sportújságíró, sportvezető.