Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Kanyarog a sűrű, testes boszniai hegyekben az út, zágrábi rendszámú autónkban feltűnően jó vétellel szól a rádió. Körkapcsolás van bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről a mai sajátos, ex-jugoszláv kiszerelésben: jön a szlovén, a horvát, a bosnyák és a szerb meccsekről a beszámoló. Úgy tűnik, a makedón és a montenegrói labdarúgásnak nincs súlya.

Nemrég Tihamérral, a zágrábi rendszámú autó tulajdonosával ebédeltünk, s volt az ételsorban egy olyan pazar rizottó, amit valószínűleg sohasem fogok elfelejteni. Az op-art stílusban feltálalt étel fehér részét scramp rákkal, a feketét tenger gyümölcseivel keverték be, s mindehhez magas alkoholtartalmú, nagyon összetett chardonnay-t kortyoltunk. Ideírom, ha valaki meg szeretné látogatni a földkerekség egyik legjobb éttermét: ez a zágrábi Mon Ami.

Tihamért most ismertem meg: nyílt, kedélyes, nagydarab horvát férfi, akire rá van írva, hogy szereti az életet, így a bort és a futballt is. Laci, a vajdasági magyar tanár segít a társalgásban. Elmesélem, hogy az utóbbi néhány hónapban egészen sok délszláv emberrel ismerkedtem meg, és mind kedves, vendégszerető, segítőkész volt velem. Régóta foglalkoztat a kérdés: Meg tudná mondani, hogy miért gyilkolták halomra egymást?

Tihamér belepislant a visszapillantó tükörbe, szív egyet a Marlboróból, amitől olyan délszlávosan rekedtes és egyben férfias lesz a hangja, és azt mondja, az egészet a politika találta ki. A jugók jól megvoltak egymással, ma már a többség visszasírja a Tito nélküli Jugoszláviát, a sokszínűséget, a békét. Az ő felesége szerb, és a szokásos házastársi konfliktuson kívül semmi sem nehezítette meg a két évtizedes kapcsolatukat.

Sofőrünk még hozzáteszi, hogy szerinte anno a horvát, a szlovén és a szerb politikai elit megegyezett abban, hogy csinálnak egy kis balhét, mindenki viszi a részét, aztán újra összeáll egy immár lazább államszövetség, és együtt élvezik annak a hasznait – csak közbejött az emberi tényező, azaz a vadállatiság, amivel nem számoltak.

Kanyarog az autónk a sűrű, méregzöld erdők között, és eszembe jut Djordje, a boszniai szerb futballista. Édesapja a szarajevói egyetemen tanított, ő Belgrádban tanult és futballozott, amikor kitört a háború. A szülőket elhajtották a bosnyákok, a házukat elvették, majd mikor mégis visszatértek, az apát megkínozták és bebörtönözték. Az volt a bűne, hogy szociológiát oktatott. Az édesapa ennek ellenére ott maradt Szarajevóban, mert elemi erővel húzta vissza a szülőföld, amin korábban nem lengett sem bosnyák, sem szerb zászló. És milyen a sors? Djordje a játékával kivívta, hogy meghívják a bosnyák válogatottba, édesapja pedig a könnyeit nyelte, amikor a fiú góljával nyertek a lengyelek ellen.

Tihamér telefonál. Tigrist hívja, a bihácsi labdarúgóklub tulajdonosát, hogy bejelentkezzen: egy zágrábi rendszámú Mercedesről tudnia kell a várost kezében tartó embernek, aki a hatalmát a háborúban szerezte meg. Bihácson a modern minaret mellett áll a lepukkant stadion, ahol valóban tudnak az érkezésünkről, sőt azonnal kopasz, kigyúrt biztonságiak kísérnek bennünket a VIP-páholyba. Erről a helyről annyit, hogy kis beton mellvéddel van bekerítve, és minden bejáratánál erős fiúk állnak, de sehol egy pohár ital. A szünetben lemegyek a lelátó aljához, ahol két biztonsági ember ölelget helyi lánykákat. Hol van a toalett? Az nincs – közlik röviden, és mutatják, álljak be a nyárfához, ahol mások már lehúzott sliccel hajtják végre a gőzölgő gyakorlatot.

Visszafelé, ahogy fölkapaszkodok a negyven meredek lépcsőn, nézem az arcokat. Talán csak egy büntetőtáborban látni ennyi szegényesen öltözött, rossz fogú férfit. És hát a bagó. A kétszer negyvenöt perc alatt passzívan elszívok egy doboz erős cigit.

A meccs után Tigris vendégei vagyunk az ő éttermében. Tihamér szerint azért érdemes Bihácsra jönni, mert nem kell elutazni Iránba ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is Irán. Én nem így látom. Ez egy virtigli balkáni város, tele nagyon szép fiatal nővel és fekete-fehérbe öltözött, szigorú tekintetű férfival. Tigrist beidézték Hágába, állítólag háborús bűnöket követett el, de bejönni érte senki sem mer. Látszik, vigyáznak rá az emberei, sőt amerre elgördült az autókaravánunk, súlyos tekintettel néztek ránk, a belvároshoz érve a rendőr is tisztelgett.

Az étteremnél hirtelen erős fiúk tűnnek föl, néhány bámészkodót átterelnek az úttest túlsó oldalára. Egy fiú mobilozik, föl sem tűnik neki, hogy begördült a városparancsnok, de szó nélkül elfogadja, hogy a könyökénél megemelik, és arrébb rakják az útból. Beszél tovább, járhatott már így.

Tigris kávéval, süteménnyel kínál bennünket. Bejön az egyik játékosa, a szerb kapus. Megpuszilják egymást.

Úgy döntök, hogy nem teszem föl azt a kérdést, ami régóta foglalkoztat.