Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Brazília számára a labdarúgóik világpiacon való értékesítése nagyobb bevételt jelent, mint maga a déligyümölcs-üzlet. A GDP közel öt százalékát a futballisták eladott játékjoga biztosítja. Tavaly ősszel megszámoltam: a Bajnokok Ligája csoportkörébe bejutott 32 élcsapat 90 brazil játékost foglalkoztat. Ezzel piacvezetők az európai mezőnyben, úgy verik az angolokat, a spanyolokat és az olaszokat, hogy értelemszerűen nem indul brazil csapat egy sem, a németekről nem is beszélve, ahol a szövetségi bajnokságban rendszeresen pályára lépő játékosok kétharmada külföldi, így az élklubokban egyre kevesebb a született német.

A globalizált világban speciális nemzeti termék a labdarúgó. Az Adidas, a Suzuki vagy a Nokia mint világmárka már nem kötődik a brand szülőhazájához, mivel előállításában több kontinens számos országában járulnak hozzá. A labdarúgó viszont magán viseli a nemzeti jelleget: egy brazil például szellemes, taktikailag fegyelmezett, laza izomzatú, gyors, technikailag tökéletesen képzett és még sokat is bír futni. A brazil állam rengeteg pénzt költ el arra, hogy ezek az értékek megmaradjanak, s ezt a brazil államot még az sem nagyon izgatja, hogy a futballista tömegekre költött közpénz egy része a futballiskolákat és nagy klubokat üzemeltető magántőkések zsebét tömi meg. Azért nem izgatja ez a látszólagos ellentmondás, mert a labdarúgás társadalmi problémák megoldásához járul hozzá: tömegessége és rendszeressége révén részt vesz a bűnmegelőzésben, az egészségügyi prevencióban és abban a pedagógiai programban, amit szocializációnak nevezünk – mintakövetés útján.

E célok szolgálata nem csupán Brazíliában kívánatos.

Az lenne nálunk is. Ha összevetjük a brazil és a magyar futballkultúrát, benne a technikai feltételeket és a sportág hazai megítélését, akkor azt látjuk, hogy odaát semmivel sem jobbak a műszaki-technikai lehetőségek, ugyanolyan fontos mindkét nemzet számára a legendás múlt, viszont Brazíliában az anyagi lehetőségekhez képest mindent elkövetnek a sportág fejlesztéséért, Magyarországon pedig szinte mindent elkövetnek a megfojtásáért. Hogy odaát miért a szeretet, itthon pedig miért a lenézés kíséri a futballt, olyan megválaszolandó kérdés, amely nagy valószínűséggel lelki okokra mutat majd rá.

A magyar sport az ötvenes-hatvanas években a világ élvonalába tartozott. Egyéni sportokban és labdajátékokban is mindig ott voltunk a legjobbak között. Hosszútávfutóink és kosárlabdázóink is megtöltötték a Népstadiont, mégis a nép a legnagyobb ragaszkodással a futballistákat szerette. Ebben a korszakban egy átlagos hétvégén a magyar labdarúgás első négy osztályának bajnoki mérkőzéseire negyedmillió ember váltott belépőt. Ma az NB I-től megyei I. osztályig terjedő produkciós szférára mindössze 80 000 néző kíváncsi. Elpárolgott a fenntartó piac kétharmada.

Ha nincs érdeklődő, nincs szponzor sem.

De megengedheti-e magának egy társadalom, egy állam, egy önkormányzat, hogy lemondjon az egyik leghatékonyabb prevenciós és szocializációs eszközéről? Egyáltalán: mi indította el ezt a folyamatot?

Volt ugye a futballista gőgje, a kivételezett emberrel szemben érzett munkahelyi SI (sárga irigység) faktor, volt tehát a dologban rendesen hülyeség. De leginkább egy össztársadalmi, állami szinten jóváhagyott, féltékenységgel átszőtt felületesség, amely megengedte, hogy kivonjanak pénzeket a labdarúgásból más sportágak fenntartására (Népstadion és Intézményei Vállalat), és hogy a futballt mint mindenki által értett és művelt sportágat a háttérbe szorítsák az iskolai testnevelésben a tanítandó sportágak preferálásával.

Emlékszem, a hatvanas-hetvenes években testnevelésórán nem rúghattunk bele a labdába. Ha szerettünk volna, be kellett iratkozni különtornára. A középiskolában nekünk, igazolt labdarúgóknak büntetésként köröznünk kellett a partvonalon kívül, amíg a többiek focizhattak.

A magyar társadalom alkalmatlan a népszerűség és a siker elfogadására. Albert Flórián 1967-ben nyerte el az Aranylabdát. És megszületett a vicc: Flóriról három települést neveztek el hazánkban, Albertfalvát, Albertirsát és Lábatlant. Nyomta az egyetlen, tehát legitimáló tévé, ismételgette az ország, fogta a hasát a röhögéstől az egész magyar nemzet.

Az előző évben az angliai vébén 3-1-re vertük a brazilokat.

A magyar labdarúgást azóta nem érte semmilyen végig vitt modernizációs hatás. Megalakultak és meg is szűntek a városi sportiskolák. Sorra építik be a régi focipályákat, a megmaradt, még az ötvenes-hatvanas években épült ócska sporttelepeken rendezik a mecscseket, ráadásul a stadionrekonstrukciós pályázatot épp úgy leállították, mint az utánpótlás-nevelést megújító Bozsik-programot. Az igazolt labdarúgók száma az ötvenes években regisztrált 300 000-ről lezuhant 70 000-re.

Eltakarták a Napot.

Kivágták a szőlőinket.