Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Két évtizeddel ezelőtt, amikor már mindenki nagyon rosszul érezte magát ebben az országban, mert semmi sem működött, az első ember mondott egy olyat, ami még mélyebbre taszította a hazát. 1988. március 13-án Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára azt nyilatkozta a televízióban, hogy „Magyarországon semmiféle értelemben nincs válság”. Ennek a kijelentésnek volt közvetlen következménye, hogy két nap múlva begyűjtötték és elverték azokat az embereket, akik szabadon akartak megemlékezni 1848 megújító szelleméről, és hogy néhány hónapig az olvasószerkesztők piros ceruzával a kézben vadászták le a cikkekben a „válság” és az „álság” szavakat.
A többit tudjuk: az állami intézményrendszerben és a tulajdonviszonyokban hamarosan bekövetkezett a rendszerváltás, de a személyes felelősség kérdését átlépték, mint az iskolafolyosón felejtett, szakadt tornazsákot.
Két évtized telt el, súlyos válság van, és két világ csap össze az értelmezéskor. Az egyik szerint a pénzügyi liberalizmusban tág térhez jutó emberi mohóság okozta a helyzetet, ezért újra kell gondolni a piacgazdaság folyamatait ellenőrző és kiigazító állam feladatait. A másik a védelmébe veszi a piac önszervező folyamatait, és az állami túlköltekezést, a szerepénél többet vállaló központi akaratot, no meg a korszerűtlen ellátó rendszereket jelöli meg a hibák fő forrásának. Mindkét megközelítésben döntő elem a foglalkoztatáspolitika: az első szerint munkát kell adni az embereknek, a másik szerint majd a rendbe hozott költségvetés teremt munkahelyeket.
Aligha tévedünk, ha megjósoljuk, hogy e két nézetrendszer között tovább fog folyni a vita, amelynek hangos, sőt szenvedélyes szakasza egészen a parlamenti választásokig fog tartani, a szelídebb változat pedig az életünk végéig, aztán pedig tovább.
A liberális megközelítés léghajóját két komoly súlyú abszurditás nehezíti. Az egyik az, hogy a jelenlegi bankválság idején az általa lenézett, leépíteni szándékozott államhoz fordul segítségért. A másik pedig az, hogy az állami eszközökkel történő munkahelyteremtést visszaszorítva épp az állami segélyezési és kompenzációs rendszert erősítené tovább. Tehát magát az államot. A liberálisok mindent és mindennek az ellenkezőjét hajlandóak lennének támogatni, csak ne kelljen beismerni a korlátok nélküli szabadpiac vereségét.
A legszebb ebben a szépségben, hogy épp ezekben a napokban kapott nyilvánosságot a liberális Kenedi János egy hihetetlenül fontos kutatási eredménye. A kommunista titkosszolgálati mechanizmusok avatott szakértője kijelentette, hogy a kelet-európai feladatmegosztás szerint a KGB magyar tagozata kimondottan a pénzmosásra szakosodott: begyűjtötte, nyugati bankokban fialtatta, és a rendszerváltáskor gondosan magánszámlákra irányította a szocializmust építő népeknek az újraelosztásba vissza nem terelt vagyonkáját.
Kenedi szerint épp ezért nem működik a cseh, lengyel és keletnémet tükörbe nézős modell a mi titkosszolgálataink esetében. Azoknál meg lehetett nevezni a hivatásos és a beszervezett állományt, itthon viszont túl sok olyan személy működik még kulcspozícióban az állami- és magánszektorban, aki a pénzmosó feladat teljesítése közben vált gazdaggá. Ez azt jelenti, hogy az érintetteknek nem azért nem áll érdekében az ügynöktörvény módosítása, mert a rendszerváltás előtti hivatásos állomány hatvan százalékát átvették az újak, és nemzetbiztonsági kockázatot jelentene a fölfedésük, hanem azért, mert egyszerre megvilágosodna a pénz és a hatalom útja. A maiak nem a tartótiszteket védik, és főleg nem az ügynököket, hanem azokat, akik a hajdani szigorúan titkos tiszti pozíció és az egykori ügynöklét révén hoznak döntéseket rólunk és helyettünk. 
Nem kell túl sok logika ahhoz, hogy csak egyet, egyetlen egyet lépjünk ezen a sakktáblán a Kenedi által megvilágosított mezőről. Ha ugyanis az ügyes fiúk hosszú éveken át külföldön forgatták a közpénzt, akkor sokáig kitartó, a rendszerváltáson szivárványként átívelő, Magyarországról nézve idegen kapcsolatokra tehettek szert. Ezért hát nem kell csodálkoznunk azon, hogy a magyar nemzeti össztermék nyolcvan százaléka mögött külföldi tulajdonos van.
És azon sem, hogy hazánkban a munkaképes lakosságnak mindössze ötvenhat százaléka rendelkezik munkahellyel. Magyarország ma nagyon sokféle válsággal kell hogy szembenézzen. Ilyen a pénzügyi, a társadalombiztosítási, az egészségügyi, az oktatási és a közjogi válság.
De a legsúlyosabb, mindenre kiterjedő és a jövőnket gyökeresen meghatározó válság a foglalkoztatási.
Itt élünk a mi ötvenhatunk árnyékában.