Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A Balaton-felvidék emeletes pinceházai a magyar társadalom demokratikus hagyományainak jelképei. Nem, nem ittam sokat, tudom, mit beszélek. A 17. század második felére a hegyen berendezkedett az önigazgatás, jelesül a hegyközség, ami többre tartotta a munkájába feledkező embert, mint annak a vagyonát. Boldog idők voltak, az emberek még ismerték a szalonnát, a lekvárt, az istállószagot, a tehénke adta meleg tejet és a templomba vezető utat.

A Balaton környékén a szőlő nem tartozott a jobbágytelekhez akkor sem, amikor a feudális állam legnagyobb bevételét épp ez a telekforma biztosította. Az állami adózás békén hagyta a szőlőjével foglalkozó gazdát, aki ezért cserében épp olyan gondossággal foglalkozott a kerttel, mint gazdagabb, esetleg főúri szomszédja. E balatoni rend természetesen nem a mindenkori kegyúr filantróp hajlamai miatt alakult ilyenné. Volt ebben önös érdek is, mivel a szőlő gondozása a szomszéd szőlőjének rendben tartatását is jelenti. Ne verje föl a gaz, ne lepje el a gomba vagy a tetű, ne telepedjen át a rothadás, és egyáltalán: a gondozatlan kert ne csúfítsa a szőlőhegyet.
Ez az egyszerre gazdasági és esztétikai szempont a magyar szőlőhegyen már akkor létrehozta a polgári demokráciát, amikor erről még Németalföldön és Svájcban is csak segédfogalmak rajzolódtak. A Balaton-felvidéken a középkori hegyközség olyan köztestület volt, amelynek minden egyes tagja vagyoni helyzetre és a vazallusi láncban elfoglalt helyére való tekintet nélkül teljesen egyenrangú volt. Ebben a zárt világban nem számított a társadalmi rang, és senkinek sem volt előjoga a másikkal szemben. A hegyközség olyan érdekközösség volt, mint egy jól működő önkormányzat.

Ez az érdekközösség a termelés biztonságára és a tulajdon hatékony működtetésére jött létre. A szőlő művelésére szerzett jog, legyen az a tulajdonból fakadó vagy használati, a cél szempontjából teljesen egyenrangú volt, mivel a közösség a legfontosabb csoportos célt, a hegy egységét kívánta megvédeni. És ebből a szempontból mindegy volt, milyen jogviszonyban hajlong a szőlőben a gazda.

A szőlőhegy népe hegyelöljáróságot választott minden év Szent György-napján. A hegybíró és a tizenkét hegyesküdt ezzel a felhatalmazással hivatalos közegként működött saját igazgatással és igazságszolgáltatással. ők felügyelték az adásvételeket, az örökösödést, a végrendelkezést, és ők irányították a hegyrendészetet. Ez a rend a török kivonulása után vált általánossá Keszthelytől egészen Csopakig. A szőlőhegy demokratikusan választott elöljáróit elismerte a falu ura is, olyannyira, hogy a falutól, tehát a kegyúrtól független bíróságként is funkcionált.

A szőlőhegy polgári demokráciája természetesen megvédte a magántulajdont. A tulajdonhatárokat gyepűvel jelezték, melynek gondozását is előírták, ellenőrizték. A szőlő művelését is figyelték. Az elhagyott, parlagon maradt szőlőt, ha azt haláleset miatt nem gondozta senki, új gazda építhette újjá, akivel szemben az örökösöknek még akkor sem volt semmilyen joguk, ha lent a faluban egyebekben megszerezték a tulajdont. A szőlő ugyanis nem tűrte az igénytelenséget, a hegybíró pedig annak ítélt, aki a jó gazda gondosságával állította helyre a hegy rendjét. Erre a gazdára mondta azt a népnyelv, hogy „szőlőt épít”.

Csopakon a méltán híres Jásdi-pince közvetlen szomszédságában élve lélegzik együtt szőlőivel Tamás Jenő, Szegeden végzett, immár nyugalmazott magyar-német szakos tanár és Ervin fia, aki reklámfotográfiát tanult, de művésze lett a szakmájának. Az édesapa Györkönybe, sváb borkészítő közösségbe született, s egész életében arra készült, hogy egyszer minden figyelmét a természetes körülmények között születő bor kösse le. A fiú az apja útját járva lett szemlélődő, a környezetéért felelősséget érző, elhivatott szőlőmunkás és pincemester. E borász szerzőpáros több igényes könyvet adott ki, közülük borisszák számára kötelező irodalom az A tőkétől a pohárig című munka. Főbb műveik közé kell sorolnunk a Paloznak és Csopak szőlőtáblái között húzódó, borturistáknak készített, csodaszép fotókkal és a lelkiismeretet ébresztő szövegekkel kitáblázott Olaszrizling Tanösvényt.

Tamásék azt vallják, hogy vétek volna kihasználatlanul hagyni a Balaton víztükréből áradó plusz hőösszeget, ezért hosszú érlelésű, nagy potenciállal rendelkező borokat készítenek. Az olaszrizlingjük például mellbe vágóan vastag, a pohárban szinte olajos mozgású, ugyanakkor megőrzi a fajta jellemzőit: fűszeres illatában meghúzódik a keserűmandula-jegy.

Néhány gondolatnyira a tanösvénytől legyen ez az írás egyfajta tanmese: Tamásék szelíd szenvedéllyel élnek szimbiózisban a Balaton-felvidék történelmével és a polgári demokrácia alapegységével, a borral.