mind szent
ballagunk a nyálkás úton, annak rendje szerint,
lábunk alatt időnként felcuppan a sár,
a felhőkön a tél madara kárál, nyerít,
s ami kell még: tömött kosár,
zsebben a gyufa, se szó, se beszéd.
mikor kiérünk a mindszenti, bíboros temetőbe,
néhány öregasszony már tolja haza a gereblyét, kapát.
mögöttük ámen képen a szél égi boronával fésüli
a sírhant örökzöld haját, miközben mi is
már nagyapámért gyújtunk gyertyakoronát.
kancsi mosollyal orrom alatt a távolba tekintek,
volt, hogy a víg homokot csoszogva szórtuk
lábunkkal a borostyán között, s vissza-visszanézve
számoltuk, kinek mennyit ér a lélek, a virágot, koszorút,
sok feszengő mécset, krétával felmaszatolt nevet.
a térdem alatt ép hódoló gyertyasereg ad tisztet,
mikor a józanság keze nyakamon ragad:
„fogd már meg!” e kemény hangra visszazuhanok,
és újra itt, a porló hanton ér a gondolat:
lám közös mindez, a tél kezdete, a ködös.
mind a halott. egymás kezét fogva, hogy
vészeljük át jövő ilyenkorig,
hogy az első dér lehelete ajkamon tapad,
s ha elsárgul a levél, a fenyő örökig marad.
Cegléd
a ceglédi állomáson újra rakják a köveket,
feltört beton, tisztára fésült fövenyek.
a váró repedt órája alatt
savval oldják a padló kosz-ráncait,
egy festő tavasz-árnyalatot hint a padsor lécinek.
szél fú', a sárga szalag lebeg, építési terület.
egy kéregető némi pénzért udvarol, sután felnevet,
én meg kávét veszek, s úgy üresen szürcsölöm.
egy pár percnyi ébredés ez, izgatott gyomorral, tétlenül,
míg a leget úgy karolom, mint az üde,
égszín oszlop a fedelet,
tudva, átfolyik egyszer,
s évődve simul majd rám a rút rozsda,
s lepra pergeti meggyengült sebemet.
a környék fája, mind télbe vált,
s épül az állomás.
az igyekezet elsikló csókja ez,
mely illó párát hagy dohogó
gyermeke homlokán.