Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Az egy év alatt rádöbbentem, hogy nem is lenne időm tévét nézni, így aztán erről a lehetőségről végül lemondtam. De idén minden másképp történt. Most nem néztem végig az átadót. Több program várt. Volt szendvics. De kezdem az elejéről…

 

 

Társasági eseménnyé vált az Oscar-átadó a Belvárosiban. Fotó: S. Cs.

 

Mikor a Belvárosi mozi programfüzetében meghirdetett kilenc órai kezdetre odaértem, már csak nehezen találtam ülőhelyet. Kávéházból kávéházba, mosolyodtam el magamban, itt azonban nyüzsgött az élet. Mindenfelé emberek, tévések, újságírók. Kisvártatva felcsendültek a Chicago című rövid színdarab dallamai a főiskolás színésznövendékek tolmácsolásában (ezt az általános iskolás szalagavatónkon mi is előadtuk), ahogy később is, szünetekben is ők szórakoztatták a hallgatóságot (a konferansziék mellett), meg kell vallani, egyre gyengülő repertoárjukkal. A továbbiakban pedig négy-négy, tavaly, illetve idén Oscarra jelölt filmet vetítettek két teremben. Emellett döntöttem, így kikerültem a jelöltek szappanoperaszerű alakítását, az eredményt pedig úgyis meg fogom tudni. Végtére ők egy díjátadón is csak színészek, nem? Csak a munkájukat végzik…?!

Igazán érdekes tapasztalat este tíz és reggel hat óra között négy filmet egymás után végignézni. Ráadásul jókat. Szemezgettem, nagyrészt az új jelöltek közül válogattam, egyedül a Volvert láttam a tavalyiak közül. Almodovarban az a jó, hogy bár legtöbbször igencsak az úgynevezett társadalmi normák és szabályok határterületeinek kérdéseit feszegeti (és lépi át) – ezúttal az apák és (nevelt) lányaik szexuális viszonyát és az ehhez, úgy tűnik, szervesen hozzátartozó gyilkosságot –, életvidám humorával mégis mintha enyhítene mondanivalója súlyán. Mintha… (Az isteni Pénelopéról nem is beszélek.)

A Sweeney Toddról remegve jöttem ki. A megszokott, sziruposnak sejthető film kisvártatva a legbrutálisabb Shakespeare-királydrámákhoz kezdett hasonlítani abban a tekintetben, hogy a történet végére szinte senki nem maradt életben. Végül is meglepetésnek nem volt utolsó… A film látványterve egy szobrocskát megérdemelt az Akadémia szerint, ők tudják…

A köztes szünetekben még a megismert történetek hatása alatt kóvályogtam ki egy cigarettára, mindig egyre kevesebben maradtak. Az utolsó film(ek) előtt már csak egy maroknyi csapat nézte kitartóan a kifeszített vásznat, ez idő tájt már a rangosabb díjakat osztogatták. Bár kíváncsi is voltam, újra csak a filmeket választottam.

Őszintén megvallom, komoly gondokkal küszködnék, ha nekem kellett volna odaítélnem a legjobb női alakítás díját. Julie Christie – egy Alzheimer-kóros asszony szerepében az Egyre távolabb című filmben – a maga nemében éppen olyan szívszorongatóan alakította a betegséggel küszködő idős asszony szerepét, amilyen hihetően szerepelt a végül Oscart-nyert Marion Cotillard az Edith Piaf életét bemutató alkotásban. Ez utóbbihoz azonban hozzá kell tennem, a mégoly csodálatra méltó alakítás sem feledhette azt a filmszerkesztői hibát, mely annyira szétszabdalta a sanzonénekesnő életének történetét, hogy olykor követhetetlenné váltak a történések.

A reggeli fények beleszúrtak a szemembe, amikor kiléptem a mozi ajtaján. Nem voltam fáradt, inkább összetört, elgondolkodó. Hosszú volt ez az éjszaka, rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után. Lassan hazasétáltam.