Szegedi Tudományegyetem | Podmaniczky, Hutchinson és Jobbágy Valentin

Archívum

2007

17. szám - 2007. december 10.

Kultúra

Podmaniczky, Hutchinson és Jobbágy Valentin

Aki sok felolvasóestre jár – ami azért, lássuk be, nem annyira variálható műfaj –, mindig átél(het) a többihez képest valami újat, valami mást. Számomra ezúttal az volt az újdonság, hogy a könyvbemutatót nem egy irodalomtörténész, -elméletíró vagy -kritikus vezette, hanem – egy színész. Jó, amellett tanít az egyetemen, és még sok mással is foglalkozik, de a lényeg, hogy Balog József egy íróasztal mögül kiszakadt ember.

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

Szóval, odaértem a Reök-palota Zöld szalonjába, leültem a székre, velünk szemben Podmaniczky Szilárd meg Balog József, közöttük a bemutatásra szánt regény, a Hutchinson rugói. Ez eddig szokványos állapot. De az estét, lássuk be, mégiscsak Balog főszereplésével zárhattuk. És nem csak azért, mert a könyvbemutató előtt a Szobaszínház keretein belül ő adta elő Podmaniczky írásait. És itt jön a szokatlanság: mert nem hagyta abba a színészkedést. Balog, ha kellett, jódlizott, mutogatott, a karjai olykor mintha kiszakadtak volna testéből. Felhúzta a lecsúszott zokniját. Anekdotázott. Élt. Zakatolt. A baj talán csak az volt, hogy Podmaniczky/Hutchin-son/Valentin (vagy amelyikük ott ült) mintha nem tudta volna felvenni a ritmust. Úgy ült ott, mint aki nem tudja, miért ül ott.

Podmaniczky a Zöld szalonban vendégeskedett. Fotó: S. Cs.

Mit akarnak már megint? Tízezer forintért adjam oda az összes novellámat? Vagy írjak kisregényt a Himnusz hallgatása alatt vért adók elmeállapotáról? Egyiket se. *

Légy velünk. Beszélgessünk. Így lassanként mégis feloldódott. Hiszen nem voltunk sokan, de mindannyian, akik jöttünk, őmiatta jöttünk. Azért, hogy meséljen, megvegyük a könyvét, meghallgassuk.

Azért, mert olyan dolgokat, eseményeket, összefüggéseket is meglát, melyek fölött mások tekintete elsiklik.

És ha Valentin Jobbágy nem látná, és nem írná le, senki nem tudna róluk. Számunkra a maga munkája nélkülözhetetlen. Kincs, amire nem vigyázhatunk eléggé.

Podmaniczky még sem érezte ezt mindig. Azért hozta létre öccsével, Podmaniczky Zsolttal a Podmaniczky Alapítványt, mert nem volt elégedett könyvei sorsával. Nem tudta, kikhez kerül, és hányan olvassák mosolyogva – akárcsak én a Hutchinsont.

Arról szól, hogy egy író egész életét írással töltötte, de fogalma sincs róla, hány példányban adják ki, szeretik-e az emberek a könyveit. Soha egyetlen díjjal sem jutalmazták. Pedig várta. Mindig várta, hogy megszólal a telefon, s azt mondja valaki, gratulálok. Vagy jön egy levél, amiben elismerik a munkáját.

Lehet, egy írónak nem a különböző szervezetek a díjai. Talán sokkal inkább az olvasói.

Nem hiányzik a folytonos küzdelem. A reménykedés, hogy a munkám elnyerje jutalmát. Az én jutalmam az, hogy mindezt leírhatom. És nincsen ennél tovább, ez maga a végtelen jutalom. Ez az elérhető legtöbb, ami örömet okoz. Zárt világban élek, többnyire egyedül vagyok. Nekem így jó.

Podmaniczky beszélt a svájci ösztöndíjról; ez idő alatt készültek a regény tervei. Úgy mesélte, a fél év kint tartózkodás után majdnem kétszer annyi ideig tartott hazaszoknia. Valentin (pedig) a krimit kereste. A kalandot. Ha nem volt, akkor kreált magának.

Nekem úgy tűnik, gyerekesen ragaszkodsz a titokhoz, a különös összefüggésekhez.

Mire Valentin megértette, mi a dolga, már nem volt visszaút: csak akkor értette meg, amiben benne volt, amikor már kilépett belőle.

Talán ott Windmühlében, gondolta Valentin, be kellett volna fejezni az életem. De soha nincs bennem annyi erő. A betonból kavicsot kapart elő, a víz felé hajította. Úgy tűnt el, hogy nem vert hullámokat.

A regény azonban nem kavics. Nem fog nyomtalanul eltűnni…

Szekeres Nikoletta

* A dőlttel szedett szövegek Podmaniczky Szilárd Hutchinson rugói című regényéből valók.
További információk és könyvrendelés: www.podmaniczky.com.