Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

– Soha nem voltam még filmes közönségtalálkozón... De ez sosem rossz élmény; ha sikerül az első tíz-tizenöt percen átevickélni, akkor értelmes beszélgetések alakulnak ki, és bizony fontos, hogy mit mondanak a nézők. Ez egy olyan helyzet, amikor tényleg azok véleményezik az ember munkáját, akiknek készült, akik kíváncsiak rá, és megnézik.

 

 

 

– Nem, azt nem hiszem. Ezekből a beszélgetésekből az a lényeges, ami a nézők felől visszacsatolásként érkezik – én nem magyarázom, hogy mit szerettem volna megmutatni. Ha a film nem tudja közvetíteni a mondanivalót, akkor annak sincs értelme, hogy szájba rágjuk, hogy mire gondoltunk. Már az is sokat jelent, hogy megnyilatkoznak-e a nézők, mernek-e beszélni. Ha pedig ez megtörténik, akkor nagyon fontos, hogy mit mondanak.

– Erre most azt kéne mondani, hogy nem esik rosszul… pedig hát amikor a munkánkat lehúzzák, az bizony fáj, akár bevalljuk, akár nem. Mindenfélével megpróbálhatunk kibújni alóla – mondjuk, hogy rosszindulatból kritizálják, de hát mindenképp rosszulesik. Ilyenkor az ember áll, aztán fülig vörösödve elsomfordál; erre nem lehet mit lépni. Hiszen azért csináljuk, hogy mindenki elájuljon tőle, hogy milyen jó. Vannak azért bizonyos IQ-határok, melyek alatt nem foglalkozom a kritikával.

– Eddig akármit csináltam, arról mindig szélsőséges vélemények alakulnak ki pró és kontra... Valahogy ez így alakult, pedig ebben igazán nincs semmi szándék, én mindig azt szeretném, ha mindenki egyféle pozitívat mondana, de sehogy se jön össze. Az ember idővel hozzászokik ehhez.   De a közönségtalálkozókban például éppen ez a jó, hogy párbeszéd tud kialakulni. Hiszen az is egyfajta kritika: hogy egyáltalán elindít-e egy beszélgetést az alkotás. Ez pedig legalább olyan fontos, mint hogy mi jelenik meg a filmről.

– Ez személyes döntés kérdése. Lehet regényillusztrációt készíteni, de lehet egy saját olvasatot is. Egy egész könyvet úgysem lehet megfilmesíteni. Az ember már azzal elkezdi az adaptálást, hogy mit hagy ki, és mit tart meg, vagy hová rakja a hangsúlyokat. El kell dönteni, hogy mi az, ami olvasva működik, de képen nem tud működni. De az a jó a munkában, amit én végzek, hogy itt nincsenek szabályok. Minden igaz, és mindennek az ellenkezője is igaz. Mindig az adott helyzettől és embertől függ, hogy mi történik végül.

– Ott sincs szabály. De itt Udvaros Dorottya adott volt, afelől nem is volt kétségünk, hogy ő játssza el az anya szerepét.  A többieket pedig három-négy hónapig válogattam, „összeraktam” őket egymással, Dorkával, és bár pejoratívan hangzik, nem tudom jobban megfogalmazni: ők maradtak. A többieknél hiányzott valami. Nem színészi képesség, félreértés ne essék, hanem „fajtaság”, figura vagy esetleg külső. Végül maradtak azok a színészek, akiknél nem találtam olyat, ami nincs meg bennük az adott szerephez.

– Minden új volt. De színészeket rendezni ugyanúgy kell a filmen is, mint a színházban. A filmnél az okoz nehézséget, hogy nincs linearitás. Az embernek pontosan kell tudnia előre, milyen hőfokon működjön a kilencvenedik perc, amit lehet, hogy először veszünk fel, de az is lehet, hogy három hét múlva. Pontosan kell tudni, hogy hol kell tartania az adott pillanatnak a filmben. Nincs javításra lehetőség. A színházban össze lehet dolgozni jobban a részleteket, itt nem. És ez bizony nagyon nehéz.