Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A beszélgetés során kiderült, Tarr Béla nemcsak filmjeivel, hanem a közönségtalálkozón is sajátos szemléletmódot próbál közvetíteni: a másként látás merészsége számára nem felvett attitűd, hanem vállalt vélemény. Elmondani, amit lát, ahogyan látja – és hirtelen az merült fel kolléganőnkben: mit lehet kérdezni még tőle, amit kihagyott volna a filmjeiből? Van-e még, amit nem mondott el? Talán egy: (hogyan) lehetséges, hogy ennyire beleláthat/na az emberbe? Mitől ennyire Tar(r)ok, lecsupaszítottak, és mégis szinte mindent magukban hordozóak alkotásai?

 

 

 

A beszélgetést megelőző héten bemutatott Tarr-filmekre szégyenteljesen kevés néző volt kíváncsi. Hol volt azon a legfeljebb nyolc nézőn kívül a többi? Mit csináltak akkor, amikor a Panelkapcsolat két szereplője az olyan mindennapian ismerős, fájdalmasan életszerű helyzeteiben szenvedett? Egy barátom mesélte, a család többi tagja valami amerikai szappanoperát nézett…

– Kinek készíti a filmjeit? Nyolcunknak?
– Annak, aki megnézi. Az elég szomorú, ha csak nyolc ember volt kíváncsi a filmre. Ez nem tölt el örömmel, én mindig azt hiszem, hogy nagyon sokan fognak beülni és megnézni, mert amiről beszélünk, az fontos, nagyon fontos mindannyiunk számára.
– Miben kifejezőbb a fekete-fehér?
– Nem szeretem az úgynevezett színes filmeket. Nem lesz naturális a kép. A fekete-fehérrel jobban lehet kiemelni, elsötétíteni, eltüntetni dolgokat; a fénnyel, az árnyékkal, a szürkékkel jobban lehet játszani, hogy úgy mondjam, jobban lehet festeni.
– Fest?
– Hát persze, egy képet alkotunk. A film mégiscsak csak kép.
– Csak képekben gondolkozik?
– Nem. Képben, szituációban, emberekben – ez egy komplex dolog. De a kép nagyon fontos része ennek. Eléggé megdöbbenek, amikor mindenki egy kicsit el van csodálkozva, hogy ezekben a filmekben kép is van. Mert olyan mértékben devalválódott már a képi világ, a képi kultúra, hogy csoda- vagy meglepetésszámba megy, ha egy képnek mondanivalója van.
– Hogyan jön létre egy jelenet?
– Először is olyan szereplők kellenek, akiknek a személyisége adekvát a filmbe illő karakterrel. Így lehet elérni, hogy a szereplő ne színészkedjen, hanem létezzen a kamera előtt. Ez a legfontosabb aranyszabály ezeknél a filmeknél, mert ha létezik, akkor megjelenik a tekintetében az élet. Látom, hogy gondolkodik, látom hogy hallgat, hogy figyel; egy csomó olyan dolgot látsz, amit egyébként a mozikban nem tartanak fontosnak. Mert a színész az színészkedik, eljátssza, hogy olyan, mintha… Mi pedig valóban a személyiségére vagyunk kíváncsiak, és azt mutatjuk meg. Ez az egyik dolog. A másik meg az, hogy persze azon is múlik, hogy olyan szituációt kreáljunk neki, amelyben ő létezhet, tehát lubickolhat benne; mert ha nem olyat kreálunk, akkor kínjában megint elkezd szerepelni.
– Ha megtalálta a szereplőket, teremtett egy számukra természetes szituációt, ebben úgy játszanak, ahogy akarnak?
– Hogyha nagyon jó a szituáció fizikailag is és lélektanilag is, meg minden szempontból, akkor igen. Akkor utána már nem is nagyon kell instruálni.
– A Szabadgyalogban egy-egy szituáció annyira természetes volt, hogy ezt lehetetlenségnek tűnt instruálni-megkonstruálni…
– Meg van ám mindig konstruálva, csak ha nem érzed a konstrukciót, az nagyon fontos. Azt nem szeretem, amikor a konstrukcióról szól, és nem az emberről.
– Hogy talál rá a tökéletesen a filmbe illő szereplőkre?
– Általában ismerjük őket úgy-ahogy, nagyon nagy keresgélés már nem szokott lenni. Ismerünk sok embert, és akkor az úgy jön, hogy igen, ő pont olyan.
– Ha megvan a kép, a szituáció, akkor mi érdekli a filmben?
– Például, hogy megmutassam, milyennek látom én a világot. Meg az a csapat, aki csinálja ezeket a filmeket.
– Nem ilyen lassú ez a világ…
– Mit nevezel lassúnak??? Arról van szó, hogy egy úgynevezett mozifilm arra való, hogy prezentálja: információvágás-információlátás. És elmesél neked egy történetet, amelyik, hogy úgy mondjam, leginkább egy képregényhez hasonlít, mert csak egy sztorit mesél el. Miközben mi meg azt mondjuk, hogy az is egy információ, hogy hogy néz ki egy darab fal, az is egy információ, hogy az esőben ott vannak a kóbor kutyák... És akkor kiderült, hogy ezek az információk sokszor fontosabbak, többet mondanak, és többet mondanak el a világról, mintha csak az egyszerű, puszta, szimpla sztorit mesélem el. De az sem igaz, hogy az életünk annyira gyors lenne. Ez sem igaz. Ezt csak sugallják neked azok a filmek, amelyek a reklámfilmek logikájára épülve és azt tovább folytatva most nem mosóport akarnak eladni neked, hanem egy életformát, egy gondolkodásmódot és egy társadalmi szisztémát akarnak letolni a torkodon.
– Mindenképpen ráveszi arra a nézőt, hogy megnézze azt a képet.
– Nem kell rávenni.
– Szeret élni?
– Hát persze, miért? Ki nem szeret élni?
– Ha ezek a filmek az önök látásmódját mutatják meg, akkor az én világomból felmerül a kérdés...
– Szeretünk élni, ez biztos. Ez biztos.