Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

A február 8-i premier előtti főpróbát nagy várakozás előzi meg, meg is töltjük a Kisszínházat. A szereposztás ígéretes, hiszen Székhelyi József, Fekete Gizi vagy Gáspár Tibor neve régóta jó biztosíték a színvonalra. Székhelyi pedig, a darab elejétől fogva, letisztult és erős alakítást nyújtva meg is erősíti ezt a nézőkben. Figurája, Alfieri, az amerikai-olasz ügyvéd keretbe fogja a talán nem mindennapi, ám tulajdonképpen egyszerű történetet: a nevelt lányába belehabarodó férfi végzetét. „Minden lépést előre láttam” – mondja Alfieri, aki tehetetlen külső szemlélőként figyeli a féltést és féltékenységet, szerelmet és viszályt, becsületet és árulást – és az elkerülhetetlen végkifejletet.

 

 

Gáspár Tibor, Fekete Gizi és Sallai Nóra a Miller-darabban. Fotó: S. Cs.

 

Miller „kőkemény drámája”, ahogyan Sallai Nóra színésznő nevezte a darabot, komoly színészi teljesítményre ad lehetőséget. Eddie Carbone, a dokkmunkás nevelőapa szerepében Gáspár Tibornak van lehetősége nagyot alakítani. Játéka megkapó és intenzív, azonban talán nem elég hiteles ahhoz, hogy a milleri figura erejét megmutassa. A néha tragikomikusba áthajló alakítás miatt a nézőnek újra és újra fel kell építenie magában a tehetetlen-vágyakozó, néha szánalmas, öregedő férfi figuráját, hogy a szerep tragédiája valóban megjelenjen. őszinte, minden sallangtól mentes viszont Fekete Gizi játéka a feleség szerepében, kettejük együttműködése pedig parádés. A jól ismert és „bejáródott” művészek mellett az előadás nagy előnye a szegedi színpadon ebben a darabban debütáló Sallai Nóra játéka. A Catherine-t játszó fiatal színésznő nem csupán azért erősíti a darabot, mert kiforrott alakítást nyújt, és meggyőzően hozza a lány figuráját – emellett ugyanis összehangoltan játszik együtt a többi szereplővel. „Végre egy tehetséges fiatal színésznő” – súgja valaki a hátam mögötti sorban az első felvonás vége felé. A hathatós összjáték pedig gördülékennyé teszi az előadást. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a jó zeneválasztás is (Wéber Kristófot dicséri): a visszatérő zenei motívum amellett, hogy az ötvenes évek Amerikáját idézi, és így korrajzot ad, egyfajta sorsszerűséget éreztet velünk. Ugyanez mondható el a színpadképről is, ami Horgas Péter munkája – a minimalitásra törekvő díszletezés sokat hozzátesz a darabhoz. Valószínűleg nagyobb hatású a függönyt imitáló nejloncsík, mint egy „korhűsködő” díszlet lenne. „You are my destiny…” (Te vagy a végzetem) – búgja a gramofon a szürke falak között, ahol a szereplők mennyet és poklot járnak, a néző pedig nem is kételkedik tovább, hogy a végzet egyre biztosabban közeleg.

Amerika, olaszok, szenvedély, becsület, bosszú… mi kellene még egy jó előadáshoz? Hargitai Iván rendező biztos kezű munkája, a megbízható színészgárda és a jól eltalált díszlet együtt valami olyan élményt nyújt, mint amikor az ember néhány instant után egy illatos főzött kávét iszik. Valódi darabból valódi színház.