Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

Szegeden is bemutatták az Eszter hagyatéka című Márai-adaptációt április 22-én a Belvárosi moziban. A film alapjául szolgáló regényt A gyertyák csonkig égnek mellett a szerző másik fő művének tartják: a könyvből csaknem 30 millió példányt adtak el világszerte. A harmincas évek polgári miliőjében játszódó történet népszerűségére utal, hogy még Alain Delon cége is érdeklődött a megfilmesítés iránt. A francia-magyar koprodukció akkor nem jött létre, most viszont két év munkájának eredményeként magyar gyártásban született meg a film, méghozzá a legkiválóbb hazai színészek szereplésével. Esztert Nagy-Kálózy Eszter (kis képünkön), Lajost Cserhalmi György kelti életre a filmben, továbbá Udvaros Dorottya, Hámori Gabriella, Törőcsik Mari, Szilágyi Tibor és Eperjes Károly is játszik az alkotásban.

Az Eszter hagyatéka egy olyan asszonyról szól, akit megcsaltak, rászedtek és elárultak mindenféle lehetséges módon. Szerelmes lett ez az asszony fiatalon, ám szerelme nem őt, hanem a nővérét vette el feleségül. Eszter mégsem tud felejteni, mi több, gőgös elutasítás helyett mit sem fakult érzelmekkel fogadja a húsz év múltán visszalátogató tékozló fiút – és végül teljes vagyonáról, a balatoni villáról is lemond a férfi kedvéért.

- Persze, hiszen ha nem értettem volna meg, nem is csináltam volna a filmet. Nézze, ez egy nagyon nehéz dolog; a mai világban többnyire nem értik ezt. Eszter élete tulajdonképpen véget ért, amikor rájött arra, hogy azzal az egyetlen emberrel, akit szeretett, már nem vár rá semmi. Ritka dolog az ma, hogy valaki egyetlen embert tudjon csak szeretni. De úgy gondolom, még ha sok mindenkivel próbálkozunk is, mindenkinek van egy, akit soha nem tud elfelejteni. Csak az a kérdés, vagyunk-e olyan erősek, hogy azt tudjuk mondani: vagy ő, vagy senki más, és ha azzal az eggyel nem jön össze, akkor végtére is a mi életünk is véget ért. Amikor végleg tudatosul bennünk, hogy nem vagyunk képesek ezzel a választottal együtt élni, onnantól kezdve már mindegy is, hogy van-e házunk vagy nincs, van-e életünk vagy nincs. Ha úgysem tudjuk az életünket boldogan élni, akkor odaadunk mindent, és aztán majd lesz valami. Akkor már nem érdekes az egész.

 

Sipos József úgy látja, hiányzik az igazi polgári értékrend. Fotó: S. Cs.

 

- Egészen máshol vannak ma az értékek, mint ahol voltak valamikor régen, és talán ezért is lett a világ olyan, amilyen. Az anyagi értékeknél fontosabbnak kellene lennie az ember belső világának. Óvatosan használom azt a szót, hogy polgári értékrend, de mégis, volt valamikor egy olyan idő Magyarországon, amikor volt becsület. Amikor nem azért nem loptuk el egy étteremben a poharakat az asztalról, mert nem volt szabad, hanem azért, mert nem is jutott eszünkbe. Ezek hiányoznak ma, és azt hiszem, hogy emiatt is van olyan rossz hangulat az országban. És emiatt ilyen rossz hangulatú a világ is, hogy állandóan futunk, hajtunk, és átgázolunk egymáson. Maguknak fiataloknak kellene megérteniük, hogy amikor mindent elérnek, akkor rá fognak jönni, hogy az tulajdonképpen mind semmi. Hogy sokkal fontosabbak azok a dolgok, amik bennünk zajlanak.

- Igen, de az a csodálatos Márai írásában, hogy nem láthatjuk az igazságot. Csak azt tudjuk, hogy különböző igazságok léteznek, és az sem biztos, hogy ezek valóban igazságok. Az egész élet tele van bizonytalansággal és titkokkal. Számomra az ennek a filmnek az értelme, hogy kérdéseket vet föl. Az a fontos, hogy a film kapcsán sokáig tudjunk beszélgetni és gondolkozni. Hogy vajon eljönnek-e a mi életünkben ilyen pillanatok, és ha eljönnek, milyen döntéseket fogunk hozni.

- Nézze, mondok magának valamit: csak ilyen színészekkel lehet filmet csinálni. Ha visszamegyünk az időben, Fábri Zoltán készített olyan filmeket, amelyek komoly mondanivalóval bírtak. Ő is főként adaptációkat csinált, fel is rótták neki, hogy miért nem ír ő maga. De hát a magyar irodalom olyan szép, annyi csodálatos író van benne, miért kellene egy filmrendezőnek írnia? A filmrendező a már megírt irodalmi alkotást próbálja meg megmutatni vizuálisan. Fábri sem írta át nagyon a történeteket, viszont igazi színészekkel játszatta el őket. Mi most a magyar színészek krémjét választottuk ki, és egyáltalán nem volt nehéz dolgunk. Már csak azért sem, mert szegényeknek nem is nagyon van munkájuk. Mikor látta például utoljára sikeres filmben Nagy-Kálózy Esztert? Úgy gondolom, nagy baj van a magyar filmmel – de nincs nagyobb baj vele, mint a magyar futballal, a magyar televízióval, és, úgy ahogy van, az egész országgal.

- Ennek az okát egészen pontosan tudom. A Márai-jogok amerikai kézben vannak. Az egy csoda, hogy ezt a mostani filmet össze tudtuk hozni, és az is nagy szerencse volt annak idején, hogy A gyertyák csonkig égneket fel tudtuk venni. De emlékszem, nagyon keményen ránk szóltak, amikor a DVD-t ki akartuk adni, pedig a jogtulajdonosok hozzájárultak. Tehát el fog készülni a többi adaptáció is, csak valószínűleg amerikai produkcióban.

- Furcsa volt ez a vegyes fogadtatás: külföldön csak jó kritika jelent meg a filmről, a hazai szakma meg nem akarja elfogadni. Két dolgot rónak fel sokszor. Az egyik, hogy változtatás nélkül emeletem át az eredeti szöveget. Ez nem igaz. Aki ezt mondja, az vagy nem, vagy csak nagyon felületesen olvasta a könyvet. Szinte minden részét átírtam a történetnek, és belecsempésztem a mai kornak szóló üzeneteket. Elküldtem a szöveget két Máraival foglalkozó akadémikusnak is, akik azt válaszolták, hogy nagyon remeknek találják az „átiratot”. Tehát ez az egyik kifogás, ami sántít.

A másik: sokat gondolkoztunk rajta, hogy a narrátor-vonalat hogyan építsük fel. Az első elképzelésünk az volt, hogy azon a bizonyos kórházszerű helyen, amit most csak a film elején lát a néző, két apáca megtalálja Eszter emlékiratait, és ők olvassák fel a történetet. A későbbiek folyamán vissza-visszatértünk volna erre a helyszínre, amit végül is nem neveztünk meg, lehet ezt kórháznak vagy akár otthonnak is tekinteni. De amikor először megnéztük így összeállítva a filmet, rájöttünk, hogy ez már nem ugyanaz a regény lett volna. És akkor úgy döntöttünk, hogy inkább nem térünk el az eredeti műtől, mert az éppen ettől a sok titoktól csodálatos, és attól a hangulattól, amit a narráció kölcsönöz neki.

- A Gyertyák csonkig égnek kapcsán találkoztam Máraival. Egészen véletlenül lettem annak a filmnek a producere, és akkor vettem észre, mekkora kincs van a kezünkben, amivel egyáltalán nem él senki. És itt nemcsak Máraira, hanem az egész magyar irodalomra gondolok. Annak idején készült állami támogatással két nagy költségvetésű kultuszfilm, a Sorstalanság és a Széchenyi. Mindkét filmre iszonytatóan sok pénzt költöttek el, ennek ellenére úgy tudom, ma mindkét film egy producer irodájában pihen, és nem történik velük semmi. Talán nem volt szerencsés a témaválasztás. Pedig egyik az egyik oldal filmje volt, a másik a másik oldalé, még azt sem vethetjük a szemére senkinek, hogy nem egyenlő eséllyel indult a két kezdeményezés. A filmeket megcsinálták tisztességesen, csak nem kíváncsi rájuk senki. Úgy gondolom, hogy a kultúrát nem lehet kettéválasztani. Nincs olyan, hogy baloldali meg jobboldali kultúra. Itt nekünk egységesen kellene működnünk. Ha a két oldal össze tudna dolgozni, akkor olyan hangulat alakulhatna ki a film világában is, ahol a munka a lényeg, és nem egymás legyőzése.