Szegedi Tudományegyetem | „Meg kell adni az értelmezés szabadságát”

Archívum

2008

8. szám - 2008. május 5.

Kultúra

„Meg kell adni az értelmezés szabadságát”

Kisebb tömeg gyűlt össze Bodor Ádám (1936) és Darabos Enikő (Modern Magyar Irodalmi Tanszék) beszélgetését meghallgatni az Assam Teaházban április 21-én. A Sinistra körzet Kossuth-díjas írójáról az a hír járta, hogy nehezen lehet párbeszédbe hívni, és akkor is az életéről beszél szívesebben, mint a műveiről – a kétórás beszélgetés alatt azonban megcáfolta ezt; sőt, még lapunk kérdéseire is válaszolt.

Cikk nyomtatás

Link küldés

Megosztás

– Magányosan dolgozik, nem jár közéleti-irodalmi társaságba, mint mondta, nem ilyen az alkata, és nem szeret a középpontban lenni, illetve nem is érdekli ez a műfaj. Van-e olyan személy, akinek megmutatja az írásait?

– Nem szoktam. Senkinek. Én sem örülök, akikor valamelyik pályatárs megtisztel bizalmával, és megjelenés előtt megmutatja az írását. Az alkotás a legindividuálisabb megnyilatkozás, meghitt pillanat, amibe nincs beleszólása senkinek. A kérdés lehet hiúság, elfogultság, szakmai bizonytalanság tárgya, de én úgy érzem, jó dolog, ha az író tisztában van képességeivel, elvárásaival, és tudja kezelni esetleges elfogultságait is.

„Utólag tudni kell örülni a kellemetlen emlékeknek.” Fotó: S. Cs.

– Vannak-e olyan írók, akiknek munkássága – úgy érzi – hatással voltak az ön írásaira?

– A magyarok között biztos nincs senki. Tisztelem a régieket, néhány kortárs írót is, de közöttük rokonra nem találtam. Ilyesmivel az irodalomtörténészek sem próbálkoznak.

– Azt mondta, a hegyvidéki lét életformává vált az ön számára. Ez kapcsolatban áll azzal, hogy fiatalságának egy részét (1952-1954 között) börtönben töltötte? Ez egyfajta elidegenedés az emberektől?

– Inkább érzelmi kapcsolat, a magyarázat sokkal mélyebben rejlik. Nem valamiféle kompenzálás ez, nem is „elvonulás”, elidegenedés, egyszerűen szeretek hosszabb időt tölteni a hegyekben. Ennek a kívánságnak, igénynek pedig rengeteg összetevője lehet. Ösztönös vonzalom, aminek, ha csak tehetem, engedek.

– Azért ült börtönben, mert illegális röplapokat készítettek. Amikor önt is elfogták, vallomást már nem kellett tennie, csak egyik társa pár nappal korábbi szavait kellett megerősítenie. Árulásnak érezte ezt a tettet, vagy örült annak, hogy ezzel megúszta a vallatás nehézségeit és fizikai fájdalmait?

– Igen, némiképp megkönynyebbültem. Árulásnak akkor sem tekintettem. Némi rosszallás akkor mocorgott bennem, amikor kiderült, talán a kelleténél több információval is szolgált, s ezzel ártatlanokat is veszélybe sodort.

– Fordulatokkal teli élete volt, jóval a börtönévek után autóbalesetet szenvedett, két hónap után ébredt fel a kómából. Nehéznek találja az eddigi életét? Kihívásoknak értékeli ezeket az eseményeket?

– Volt néhány nehéz évem. Az embert érik élete során váratlan meglepetések. Amikor kiderül, ő sem kivétel, a legrosszabbak vele is megtörténhetnek. Tekinthetjük ezt nyereségnek is. Utólag tudni kell örülni a kellemetlen emlékeknek.

– Át tudja vagy akarja ezeket az élményeit ültetni az írásaiba?

– Nem nagyon. Az emlékezet nem teher számomra, amit kiírnék magamból. Persze a megélt tapasztalatokból sok minden átszivárog a szövegekbe is.

– Azt állította, „olyanokról írtam, ami tényleg érdekelt”. Mi volt ez a Sinistra körzetben?

– A diktatúrának egy képzeletbeli térsége. Valaki elmegy, valahova, isten háta mögötti helyre, hogy megkeresse és megszöktesse száműzetéséből a fogadott fiát. A száműzöttnek viszont esze ágában sincs távozni. Ez tényleg egy érdekes helyzet. E köré épül a történet.

– Akkor nem a hatalom kritikája, működési elve érdekelte?

– Közvetlenül szó sincs itt a hatalom kritikájáról. Inkább arról, hogy a megnyugvás helye bárhol elképzelhető, még ha az emberre előbb-utóbb a környezet morális szennye óhatatlanul rárakódik.

Szekeres Nikoletta