Szegedi Tudományegyetem - Ahol tudás és szándék találkozik

„Dalok egy szál gitáron” – hirdetik Balla István estjét. „…dalai sokszínűek, sok forrásból táplálkoznak, mégis egyediek” – olvasom az Egyetemi Tavasz programfüzetében. És nem csalódom: az egymás után sorjázó merengés, feldolgozás vagy dühös kitörés mindegyike valami egyéni hangon szólal meg, ugyanakkor érezni lehet, hogy az egyik egy kicsit „Cseh Tamás-os”, a másik „dolák-salys” vagy éppen „ákosos”. De mindenképpen mondanak valamit: az egy szál gitárral és egy szál fiúhangon előadott számok betöltik a klubteret.

 

 

A refrén sokat mond – ha nem is éppen erről szól egy-egy dal, ez a hangzás, ez a meghúzódó mondanivaló szinte mindegyikben érezhető: a húszéves búja-bánata-haragja vagy éppen könnyedsége kandikál ki a sorok közül. Ezek a dallamok és szövegek már nem valamiféle tinédzser-kesergések és indulatok, de nem is komolykodó felnőtt-problémák boncolásai. Talán sokkal inkább valami különös, huszonéves lázadás és belenyugvás, felismerés és küzdelem mozgatja őket.

Az indulatoktól őszintévé váló előadásmódot csak az teszi kevésbé élvezhetővé, hogy a szöveg nem mindig érthető – így pedig néhol nem egyszerű követni a nagyon is szövegalapú számokat. Kár pedig: a szövegek időről időre bólogatásra vagy mosolygásra bírják a nézőközönséget, hiszen sokszor találóak, máskor pedig „csupán” humorosak, kedvesek.

 

 

Balla István (képünkön) dalaiban néhol a legmeglepőbb módon kombinálódnak és váltakoznak a líraibb, drámaibb és a komikus részek – ezt furcsállom egy ideig, de a koncert alatt egészen beleszokom: különös hangvételt biztosít ez így az előadásnak, sőt az előadónak is. Sokszor már maga a helyzetkomikum biztosítja a sikert, hiszen ha valakinek egy dalban Micimackóról és Benedek Elekről egyaránt az jut eszébe, hogy „csupa hős az életemből, csupa lény a lényegemből”, akkor számíthat rá, hogy a közönsége hamarosan a szívébe zárja a számot.

Balla István bátran mozog a műfaji keretek között is, amit jól bizonyít például a nótafeldolgozás – a lakodalmas nóta dallamára íródott kőkemény irónia is megteszi a hatását a hallgatóságnál.

 

 

Amint megszólal a sor, találónak érezhetjük ezt is. Mintha minden egyes dallal nemcsak mondani, közölni akarna valamit az előadó, hanem mint egy zsebet, önmagát kifordítva látszani. Szövegei annyira személyesnek, annyira mélyről jövőnek tetszenek, hogy a végén még azt is elhisszük neki, amikor a negyvenes nő szerepébe bújva énekel fanyarul. Így nem véletlen talán a sok-sok önreflexió sem, az „éneklés lehetetlenségéről szóló szóáradat”, vagy az önelemzés, -boncolgatás, ami átszűrődik a dalokból: „Ha nem bírod elviselni már, hogy minden száj csak folyton jár, hát fogd be végre már…”

Szinte minden dal, amit a szűk másfél órában meghallgatunk, más: lendületében, műfajában vagy témájában. Mégis egy szára fűzi őket ez a megkapó őszinteség – mintha máris a kézjegye lenne ez egy ígéretes zenész-énekesnek. Majális előtt néhányan a Millenniumi Klubban vegyesen kaptunk hát tőle lírát és iróniát, dühöt és humort, merengést és fülbemászó dallamokat. És a végére az arcunkat mosolyra húzó, üzenetnyi dalt: „Itt a tavasz, ne fűtsetek!”