SZTE Info

A szép könyvnek mindig van jövője – Hatvanéves Szajbély Mihály

Felvilágosodás, illetve reformkori irodalom, Jókai Mór, Csáth Géza, a jugoszláviai magyar irodalom, intermedialitás, hangjátékok – dióhéjban ezek a témák foglalkoztatták és foglalkoztatják Szajbély tanár urat, aki idén ünnepelte hatvanadik születésnapját.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

December 5-én – nem újságírói közhely – zsúfolásig megtelt a Grand Café színházterme, mintegy nyolcvan ember – barátok, ismerősök, munkatársak – várták Szajbély Mihályt, a Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet, valamint a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék vezetőjét, a Klasszikus Magyar Irodalom Tanszék professzorát, hogy felköszöntsék hatvanadik születésnapja alkalmából. Sok más mellett a médiatanszék egy ünnepi kisfilmmel (http://www.youtube.com/watch?v=xfehoy150YM) és egy Médiumok, történetek, használatok című tanulmánygyűjteménnyel is készült Pusztai Bertalan szerkesztésében (elérhető itt: http://www.media.u-szeged.hu/szajbely60/pdf/mediumok-online.pdf).

 

– Titokban szervezték önnek az estet, meglepődött?

Szajbely_Mihaly_1– Igen. Ha az ember hatvanéves, persze aligha kerülheti el, hogy felköszöntsék… De én nem igazán szeretem a rítusokat és ezt a kollégáim is észrevették már. Így a születésnapi köszöntést valóban a tudtom nélkül szervezték, nyilván nem véletlenül egy fesztelenebb légkört biztosító helyszínre, a Grand Caféba. Zavarban voltam, amikor be kellett lépnem a moziterembe, de azután láttam, hogy csupa ismerős arc fogad. Nagyon kedvesen, formalitásoktól mentesen szervezték meg az estét, mindenki a saját benyomásairól beszélt, ezért oldottan és kellemesen éreztem magam. Különösen hálás vagyok a tanulmánygyűjteményért, annál is inkább, mert tapasztalatból tudom, milyen hosszú és kemény munkát követel egy ilyen vállalkozás tető alá hozása.

 

„Kép-telenségből” hangjátékba

 

– Hol ért össze az ön számára az irodalom és a médiatörténet? Utóbbiról azt is mondják, egyfajta – sok diszciplínát egyesítő, lefedő – szupertudománnyá válik.

– A médiatörténet azért tud szupertudományként viselkedni, mert nem a megszokott, hétköznapi médiumfogalommal dolgozik, hanem ide ért mindent, amivel az ember információkat közvetít, az élőszóbeli megszólalástól kezdve a rögzített szövegen át a testbeszédig és a mozgóképig. Ezt a komplex területet sokféleképpen lehet redukálni, például úgy is, hogy nem az irodalom történetét vizsgáljuk, hanem az irodalom médiatörténetét. Ekkor pedig az a kérdés válik érdekessé, hogy az irodalom mindenkori mediális közvetítettsége miként befolyásolja a szövegformák, a műfajok alakulását. A 19. század közepétől, a fotográfia feltalálásától kezdve a szöveget egyre több kép veszi körül. Ez az offenzíva a 20. században csak fokozódik, míg el nem jutunk a „képi fordulatig” (iconic turn) – ami persze, az imént felvillantott médiatörténeti perspektívából nézve, egyáltalán nem volt hirtelen váltás. Már csak azért sem, mert az önmagában álló szövegnek sem csupán tartalma, hanem kinézete is van. Egy jól tördelt folyóirat vagy újságoldal valójában képként funkcionál. A hatvanas évekbeli, Jugoszláviában szerkesztett Új Symposion éppen azért volt itthon olyan szokatlan és jó értelemben véve felkavaró, mert az akkori magyar folyóiratok unalmas tördeléséhez képest kifejezetten képként gondolta el a szöveg prezentálását.

 

– Majd ehhez jött a hang…

– Igen, már a 20. század elején, a hangosfilmmel és a rádióval. A rádiózás pedig megint csak kitermelte a maga sajátos műfajait, egyebek mellett a hangjátékot, mely nem egyszerűen hangos irodalom, hanem a művészet egy sajátos, akusztikus formája.

 

– És ha már irodalom, miért éppen a 19. század az egyik fő kutatási iránya?

– Úgy adódott, hogy egyetemista koromban a reformkorral kezdtem először elmélyültebben foglalkozni, és ennek köszönhettem, hogy megragadtam itt az akkori I. számú Magyar Irodalom Tanszéken. Médiatörténeti perspektívából a 19. század egyébként azért érdekes, mert ekkor kezd az irodalom a modern tömegmédiumok környezetében működni. Ez a folyamat voltaképpen a 18. század végétől, az első újságok megszületésétől veszi kezdetét és válik fokozatosan egyre meghatározóbbá, míg el nem jutunk a tömeg-, majd a bulvársajtó megjelenéséig a 19. század végén, 20. század elején. A kérdés, amely engem foglalkoztat, hogy az irodalom, amelynek korábban a könyv volt a természetes médiuma, miként keresi helyét és szerepét ebben a környezetben. Vehetjük a nagy klasszikusokat, Jókait vagy Mikszáthot, akik a napilapok tárcarovatában találták meg a helyüket, vagy akár azokat, akik kevésbé tudtak idomulni – a fájdalmakból is születtek nagy alkotások. Ez volt az irodalom első nagy modernizációs korszaka. Sok mai jelenséget is jobban megértünk, ha jól tájékozódunk benne.

 

Árnyék és aura

 

– Már jó ideje hallhatók azok a kultúrpesszimista hangok, melyek a Gutenberg-galaxis beszűküléséről beszélnek, a könyv, az olvasás és az irodalom óriási térvesztését vizionálják. Ön is ezt látja a mai trendekből?

Szajbely_Mihaly_5– Szerintem nincs ekkora baj. A kultúrpesszimizmus a médiumok történetét folyamatosan végigkíséri. Amikor az első, tárolásra alkalmas médium, az írás megszületett, Platón mindjárt pesszimista hangokat pengetett: arról értekezett a Phaidrosz című dialógusában, hogy hiú ábrándba ringatja magát, aki abban bízik, hogy a szavát betűk formájában az utókorra hagyhatja, mert az írott szó az élőbeszédnek árnyéka csupán. Ha arra gondolunk, hogy a beszédet kísérő mimika, testmozdulatok, a hanghordozás milyen finom árnyalására képes a kimondott szavaknak, akkor aligha lehet nem igazat adni neki. Ugyanakkor az írás által a gondolatok mégiscsak archiválhatóakká váltak, ennek köszönhette az ember először, hogy nem csak annyit tudott, amennyit megjegyezni volt képes. Másként fogalmazva, az új médiumok létrejötte nemcsak épít, hanem mindig rombol is, pesszimisták vagy optimisták pedig annak megfelelően lehetünk, hogy a pluszokra vagy a mínuszokra figyelünk-e inkább.

 

– Így az ebooknak, vagy a multimédiás tartalmaknak is lesz még elég hátrányuk, hogy ne szorítsák ki végképp nyomtatott elődeiket?

– Az a digitalizálódó világ, amely körülvesz minket, a korábbiaktól eltérő teret jelöl ki a könyvnek és a printmédiumoknak, de ez nem jelenti azt, hogy fölöslegessé fognak válni. Már csak azért sem, mert a könyvnek, a folyóiratnak, a nyomtatott szövegnek nemcsak betűkbe foglalt üzenete, hanem sajátos „foglalata”, a Walter Benjamin-i értelemben vett, jelenlétből adódó aurája is van. Ezt a tárgyiasult formát, a kötés, a borító egyediségét, a nyomtatott könyv illatát egyetlen digitális eszköz sem tudja visszaadni. A könyvnek mindaddig lesz jövője, amíg az ember úgy találja, hogy szüksége van a tárgyakkal való közvetlen kontaktusra, és az is fontos számára, hogy az egyik könyv sohasem egészen olyan, mint a másik – szemben egy ebook-olvasóval, amely mindig ugyanabban a keretben kínálja az olvasnivalót. Összegezve: a szép könyvnek biztosan van jövője. Annak, amelyik külalakjával is üzen valamit, és arra csábít, hogy kézbe vegyük. Biztosan szűkebb tér ez, mint amelyet a könyv a digitális kor előtt elfoglalt, de annál intimebbé, lakályosabbá tehető. Úgy látom, hogy a magukra valamit adó kiadók pontosan tudják ezt: egyre több a szép, kívánatos könyv.

 

– Mi a helyzet az olvasással?

– A látásra és/vagy hallásra alapozó médiumok azért nem fogják tudni sohasem betölteni az olvasás helyét, mert nem biztosítják a visszalapozás lehetőségét, az általuk közölt információkat nem tudjuk úgy nagyobb egységekben magunk előtt látni, mint az írott szöveget. Egy valamennyire is gyakorlott olvasó nem betűket, még csak nem is szavakat olvas, hanem mondatokat, sőt bekezdéseket, és az olvasási helyzetnek, a szöveg jellegének megfelelően gyorsítja, vagy lassítja a tempót. Ez az előnye. De persze van hátránya is: eltűnik mögötte a hús-vér ember. Az, akit még akkor is ott érzünk a szavak mögött, ha nem ismerjük, sohasem láttuk, csak a hangját halljuk a rádióban. Abból, amit mond, persze csak arra emlékszünk, amit meg tudunk jegyezni…

 

Naplók, levelek – megint Csáth

 

– Hosszabb ideig külföldön hungarológiai tanszékeken is oktatott, milyen tapasztalatokat szerzett, hogy tekintenek, illetve tekintettek a magyarokra Bécsben és Berlinben?

– Bécsi vendégtanárságom a rendszerváltás tájára, 1988 és 1992 közé esett, Berlinben pedig először 1998 tavaszán tanítottam egy szemesztert, majd 2005 és 2007 között két teljes tanéven át oktattam magyar irodalom- és kultúrtörténetet. A hungarológia szak nagyságrendje ott körülbelül olyan, mint amilyen mára Szegeden a francia vagy az olasz lett, szóval kisnyelvnek számít. Bécs persze némileg más, a közös történelmi gyökerek máig élnek valamilyen formában, közelebb is van, s ez meglátszik a hallgatói érdeklődésen. Ugyanakkor elég érdekes megtapasztalni, hogy a mi szabadságharcosaink ott többnyire lázadó rebellisekként élnek a történelmi narratívákban… Azokon a tanszékeken egyébként, ahol én tanítottam, számomra nem a hallgatók viszonylag alacsony száma okozta a legfőbb nehézséget, hanem az, hogy az itthon érettségizett anyanyelvűek és a magyar nyelvvel még éppen csak ismerkedők egymás mellett ültek az asztal körül. Az előismeretek különbözőségének kezelésére egyébként nincsen általános recept, mindig a csoport tagjainak hozzáállása határozza meg a stratégiát. A legérdekesebb szempontokat ugyanakkor elég gyakran nem a legjobb előismeretekkel rendelkezők vetik fel, hanem azok, akik egészen más látószögből tekintenek az adott problémára.

 

– Min dolgozik most, mik a tervei?

– Pillanatnyilag a Csáth-életműsorozat folytatása foglalkoztat, amely az összegyűjtött novellák kiadásával indult 1994-ben, majd egymás után jelentek meg a publicisztikai, színházi, elmeorvosi írások – összesen öt kötet. Félúton azonban kénytelenek voltunk megállni, mert következtek volna a naplók, illetve a levelezés, ezek anyagának meghatározó része viszont magángyűjteményben volt. Mára ez a hagyaték a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, és most a fiatalkori naplók kiadásán dolgozom Molnár Eszterrel, a múzeum egyik fiatal és lelkes munkatársával. Csáth tízéves korától kezdve egyetemre kerüléséig folyamatosan feljegyezte élete eseményeit, majd a naplók szaggatottabbakká váltak, de az önreflexív feljegyzések lényegében végigkísérték az életét. Úgy látom, hogy ezek az iratok, a szintén terjedelmes levelezés, valamint a hagyatékban fennmaradt novellák és novellatöredékek még biztosan kitöltenek négy-öt terjedelmes kötetet. Ezek sajtó alá rendezése több évre való program. Mellette azonban változatlanul foglalkoztatnak az irodalom médiatörténetébe vágó kérdések, valamint az intermedialitás problematikája, a hangos irodalom, az akusztikus művészet.

 

Szöveg: Arany Mihály, kép: Tolnai Andrea

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

SZTEmagazin

2017. október 03.

Kiemelt_Antalicz_B

Első díjat nyert az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, és egyedül épített a lézerfényt mérni képes szenzort. Felsőfokon beszél németül, angolul olvas szakcikkeket, miközben kínaiul tanul. A kollégiumában segíti az önképzőkör munkáját, s emellett egy új kutatási projekthez számítógépes szoftvert ír. Ő Antalicz Balázs, a Szegedi Tudományegyetem MSc-képzéses fizika szakos hallgatója, akitől leckét kaptunk lendületből és szakmai elhivatottságból.

SZTEtelevízió

2017. szeptember 13.

kiemelt_tanevnyito2017

Olyan jelentős fejlesztések előtt áll az SZTE, amelyekkel nemzetközi rangú kutatóegyetemmé válik – jelentette ki a rektor, igazolta példákkal a kormányt képviselő igazságügyi miniszter. A Szegedi Tudományegyetem 2017-2018-as tanévet nyitó ünnepségéről készült rövid videó itt megtekinthető.

Eseménynaptár

Eseménynaptár RSS

Rendezvénynaptár *

  • október 5. 09:00 - 22. 19:00
    A kiállítás szervezője: SZAB Művészeti Szakbizottság.
  • október 6. 08:00 - december 20. 08:00
    A szegedi szecessziós épületeket szokatlan szemszögbôl mutatja meg a tárlat. Az épületekre jellemzô szecessziós részleteket láthatjuk viszont fotókon. Olyan perspektívából, madártávlatból, ahogy az utca embere nem láthatja ôket. A kiállítás megtekinthetô december 20-ig.
  • október 7. 14:00 - november 10. 08:00
    A Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületével karöltve, szalonjelleggel a MAOE teljes képzômûvészeti tagságát megszólaltató tárlatot mutat be a REÖK. Ennek a kiállításnak a korábbi években különbözô, nagyhírû intézmények, mint például a szentendrei MûvészetMalom adott helyet. Az eddigi évek tapasztalatai alapján a szegedi kiállítóházba is 6-800 mûvész alkotását várjuk. A kiállítás megtekinthetô november 10-ig. Belépôjegy 500 Ft.
  • október 9. 15:00 - november 10. 20:00
    A fényképeket a szerző Juhász Antalnak az 1960-as évek óta végzett néprajzi terepmunkáin készítette. Az idő tájt a tanyai emberek a gazdasági, társadalmi változások időszakát élték. Évtizedek múltán látjuk, hogy a felvételek többnyire egy még paraszti életformában élt nemzedék hétköznapi munkáját, ünnepeit dokumentálják.
  • október 9. 18:00 - 21. 20:00
    Megnyitja: Bene Zoltán író, a Szeged folyóirat fôszerkesztôje Közremûködik: Csanádi Hajnalka (ének), Nemes Levente (doromb, dob) Nagy Károly (Szeged, 1952) Vinkler-díjas festô- és grafikusmûvész, a „Szeged kultúrájáért díj” 2017. évi kitüntetettje. A szegedi Tanárképzô Fôiskolán földrajz-rajz szakos tanári diplomát szerzett, majd elvégezte a Képzômûvészeti Fôiskola továbbképzô kurzusát. Tanított általános iskolákban (Algyô, Deszk), az Eötvös Gimnáziumban és mûvészeti iskolákban (Lyra, Classic) rajz és vizuális kultúra tantárgyat, médiaismeretet. A Szegedi Szépmíves Céh szabadiskolájában rajzot, festészetet és fotózást oktat. 1990 óta vezet nyári mûvésztelepeket. Fest olajjal és akrillal, készít akvarellt, ecsetrajzot, hagyományos sokszorosító grafikával és computer grafikával is foglalkozik. Elnöke a Szegedi Szépmíves Céhnek, tagja a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének. Megtekinthetô október 21-ig, hétköznapokon 08.00–22.00, szombaton 09.00–20.00 óráig.