SZTE Info

Pál József irodalomtörténész 60 éves

Az irodalom fontos eszköze a lét megismerésének – vallja Pál József komparatista. Az irodalomtörténésszel, a szegedi egyetem professzorával 60. születésnapi köszöntőjét követően beszélgettünk családról, művészetről, mesterről, munkáról, kihívásokról és tervekről.

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

– Pál Mihály, a Munkácsy-díjas szobrászművész édesapa. Értékes műalkotások az otthon falán. A család baráti körében olyan személyiségek, mint például a szobrász Medgyessy Ferenc. A gyermekkor e jellemzői, élményei miként hatottak Pál Józsefre?

– A kiteljesedés csak szellemi irányban lehetséges. Ilyen irányba terelt minden, gyerekkoromban felvetődő probléma. A családomban a művészet iránti vonzódás, a művészet állandó jelenléte olyan közeget tett természetessé számomra, hogy nem is tudtam elképzelni másként: ha valaki valami „fontosat” kíván tenni, az csakis a művészeti alkotás lehet. A környezetünkben föltűnt, úgynevezett gazdag embereket sem irigyeltem. Életüket pénzhajhászásnak láttam, mert ők a közvetlen, napi problémákon túl mutató és az idő felett álló szellemi teljességbe nem kapcsolódnak be. Sajnáltam őket, mert „szűk világba zártan” élnek, szemben a művészetnek otthon is tapasztalt tágasságával, szabad világával. Alapvető gyerekkori élményem, hogy csak az számít, ami a születésem előtt létrejött, és csak az számít, ami az emberi létet túlhaladó jelentőségű.

 

– A képzőművész családban – ahol édesapjuk örökébe lépve az ön bátyja, ifj. Pál Mihály is Munkácsy-díjas szobrászművészként alkot – mikor derült ki és hogyan fogadták, hogy az ön megmunkálandó anyaga nem a kő vagy az érc, hanem a nyelv, a szó?

– Az irodalom természetes közeg egy művész családban. Hiszen apám művei kapcsán állandóan irodalomról is volt szó. Elég csak író portréira utalnom – Homérosztól kezdve, Dantén és Tolsztojon át, egészen Rilkéig, Adyig és József Attiláig, akinek mély drámaiságot sugárzó portréja apám utolsó, befejezetlen műve lett. Ezek nem hű másai egy arcnak, hanem elvont, az irodalmi műre is utaló, irodalmi élményből, hangulatból fakadó alkotások. Tehát az irodalom képezte az alapját minden láthatóvá lett műnek. Ezen túlmenően a családi beszélgetések témái gyakorta az irodalomból fakadtak. De azért is szerencsém volt, mert a gimnáziumban olyan tanáraim voltak, akik képesek voltak érzékeltetni és elfogadtatni tanítványaikkal, hogy az irodalom fontos eszköze a lét megismerésének. Itt is oda lyukadtunk ki, mint a családi körben folytatott beszélgetéseken: olyan dolgokra kell igazán figyelni, ami a szűk emberi lét határain túl van, mert azok számítanak.

 

– De arról is szerezhetett élményeket, hogy a művész mennyire sebezhető.

– Nonfiguratív műalkotásokat már akkor létrehozott apám, amikor ezt üldözték, mert ez az irány nem fért bele a „szocialista-realizmus” fősodrába. A most átalakuló Várbazárban, Budán volt műterme, s mikor megérkezett az állami megrendelésre készülő alkotását minősítő zsűri, akkor a hátsó szobába vitte nonfiguratív műveit, mert ezek akkor, a pártállami időkben titkolni valónak számítottak…

 

– 60 év. Mi az, ami egy ilyen jeles évfordulóról eszébe jut egy 60 évesnek?

– Szomorú egybeesés és bizonyos félelmeket is kelt bennem, hogy apám 60 éves volt, mikor – annak ellenére, hogy robusztus alkatú kőszobrász volt, aki egész életében mázsás kövekkel foglalkozott és ehhez illő fizikummal rendelkezett – hirtelen – szó szerint – leesett a lábáról. És egy agydaganat következtében néhány hónap múlva elhunyt. Én abban az évben érettségiztem. S bár mindig jó tanuló voltam, de nem színjeles. Apám azt kérte, „legalább egyszer mutasd meg, hogy tudsz te színjeles is lenni”, vagyis nemcsak irodalomból és nyelvekből, hanem matematikából is kitűnő. Ez sikerült. Épp az érettségin. Erről a bátyám számolt be a súlyos operáción átesett apámnak, de nem tudom, mennyire jutott el hozzá a jó hír...

 

– A szülővárosa, a Gyömrő melletti Monor jó nevű gimnáziumból miért épp a szegedi egyetemre vezetett az útja, és nem a közeli fővárosba?

– A művészetek, s így az olasz iránti érdeklődésem korán megmutatkozott. Ebben múlhatatlan érdeme van apámnak, aki – bár az itáliai művészet nagy rajongója volt –, szegény, sose jutott el Olaszországba… Hamar elhatároztam, hogy olasz szakra jelentkezem továbbtanulni. Az érettségim évében Magyarországon csak két egyetemen – a budapestin és a szegedin – indítottak olasz szakot. Olasztanárom, Simon Gyula – a kitűnő műfordító, író és irodalomtörténész – azt javasolta, menjek Szegedre, s őszintén szólva, nekem is tetszett az a gondolat, hogy 18 évesen elmegyek otthonról, s kipróbálom: mit tud kezdeni egy fiatalember egy idegen városban.

 

pal_jozsef_portre– Olasz- magyar szakon 1971 és 1976 között tanult a szegedi egyetemen. Tanárai közül kiknek a hatását érzi maradandónak?

– „In pectore” tanárom Vajda György Mihály, a neves germanista és komparatista volt. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan mestert kaphattam, aki a 70-es évek bezárt Magyarországán saját példájával demonstrálta, mit jelent európainak lenni. Ő tanította meg, hogy „három idegen nyelv alatt nem ember az ember”, ha összehasonlító irodalom-történészként kíván megszólalni és érvényes előadásokat tartani. Arra is ő hívta föl a figyelmem, hogy a tudományban csakis a nemzetközi mérce a mérce. Az egyetemi munkában pedig a legfontosabb: a leírt szó, vagyis a publikálás, aminek persze következménye az oktatás. Kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkezett Vajda György Mihály, aki a 80-as évek elején a Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság, az ICLA-AILC elnöke is volt, és – neki köszönhetően – a kor legnagyobb komparatistáival találkoztunk. Több közös kötetünk is megjelent. Munkáját, részben, én viszem tovább.

 

– Ez a mély munkakapcsolat abban is megmutatkozik, hogy a Vajda György Mihály által negyven éve alapított, az összehasonlító irodalomtudomány és a világirodalom területéről „idegen nyelveken” tanulmányokat közlő folyóiratnak a mai főszerkesztője: Pál József?

– Nagyjából a száz éves évfordulóra esett a Neohelicon folyóirat alapítása. Arra emlékeztetett, hogy a kolozsvári egyetemen Brassai Sámuel és Meltzl Hugó komparatisztikai tanszéket és folyóiratot alapított, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokat. Ez a folyóirat ugyan nem sokáig élt, de erre a kolozsvári lapra emlékeztetett a Neohelicon, amely az egyetlen angol, francia, német és olasz nyelven megjelenő Magyarországon szerkesztett és nagy nemzetközi ismertséggel rendelkező irodalomtudományi folyóirat.

 

– Nagy generációnak számít a szegedi egyetemen a 70-es évek közepén diplomázók csapata?

– Alkotó kört hoztunk létre egyetemi hallgatóként, melynek eredményeként igyekeztünk publikálni például a Bölcsész című lapban is – költőként ismert Zalán Tibortól kezdve, az író Ambrus Lajoson át Duró Győző dramaturgig. És kétségtelen: az akkoriban diplomázó hallgatók közül többen ma a szegedi egyetem oktatói.

 

– Miként lett összehasonlító irodalomtörténeti tanszék ifjú oktatójából az olasz tanszék fiatal vezetője?

– Gyűjtőhelynek számított a JATE Vajda-féle Összehasonlító Irodalomtörténeti Tanszéke: Ott olyan személyekkel dolgozhattam együtt, mint az azóta elhunyt Pósa Péter, Kanyó Zoltán, vagy Bojtár Endre, Szörényi László, vagy Fried István, aki máig ugyanazon a tanszéken dolgozik. Ez – az akkori különös csillagállásnak köszönhetően – jeles csapat aktív tagjainak nagy része aztán „szétsugárzott”. A pályám komparatistaként kezdtem, s máig összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozom annak ellenére, hogy abban dominál az italinisztika. Ennek oka az, hogy ennek jelentősége megnőtt Szegeden, másrészt 1988-ban az akkori dékán, Kristó Gyula felkért a JATE Olasz Tanszékének vezetésére, mert a korábbi tanszékvezető Budapesten folytatta pályáját. Így viszonylag fiatalon, 36 évesen lettem tanszékvezető.

 

– Mi jellemzi kutatói programját?

– Következetes szeretnék lenni: komparatistaként írok Dante-monográfiát is, és ilyen szemlélettel vetem össze például a Commediát a Fausttal. Évek óta foglalkozom Dante Divina Commediájával. Mert olyan komplex módon szól az emberről, hogy csakis az egész irodalmi, teológiai, szimbolikai és egyéb hagyományokkal összevetve lehetséges az Isteni színjátékról szólni. Dante, a középkor irodalma megköveteli a szintetikus látásmódot. Legutóbbi kötetemben 4-5 irodalmi vonulat között mozgok, miközben tematikai egységek közé csoportosítom mondandómat. Munkámban nem az a rendező elv, hogy milyen nyelven született az adott mű, hanem az a lényeg, hogy milyen problémákat tárgyalnak a nagyító alá tett irodalmi alkotások. Így próbálom megvalósítani a gyerekkori világlátásom alapvetéseit…

 

– Mert – e 60. életfordulón saját pályára visszapillantva – úgy látja: a világgal kapcsolatos alapérzései nem sokat változtak?

– Még iskolás kor előtt kialakulnak, és nem sokat változnak a léttel, az elmúlással kapcsolatos alapérzések. Ezek nem életkor függőek. Az életkorral csak az alapérzésekre rárakódott tudás, tapasztalat változik, fejlődik.

 

– Innen, a gyerekkorból eredeztethető az is, vagy éppen későbbi hatások játszanak szerepet abban, hogy ki és milyen mértékben vállalkozik közéleti szerepre?

– A 70-es évekig két lehetőség kínálkozott: vagy a párttagság vagy a közéleti szereptől való távolság tartás. Estemben családi örökség a keresztény hit, a templom falai között is gyakorolt vallásosság, vagyis fel sem merült az MSZMP-tagságom. A közéleti szerepvállalásom a 80-as években meginduló „olvadással” kezdődött, mikor a szakszervezeti választások idején az általam rendkívül nagyra becsült egyetemi tanár, Csetri Lajos azt kérdezte, lennék-e szakszervezeti titkár-jelölt. Akkorra már megvolt a kandidátusi értekezésem, tehát „kész ember”, de fiatal voltam, ugyanakkor nulla közéleti tapasztalattal. Vállalkoztam e próbára, és 1985-86-ban a szakszervezet bölcsész kari titkárnak választottak, majd – mikor a SZOT-ból sikerült kiválni – alapító elnöke lettem a szegedi egyetemen a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének. Ezen az úton a következő lépés, hogy Róna-Tas András fölkérésére oktatási rektorhelyettességet vállaltam, majd a BTK dékánjaként dolgoztam.

 

– Ösztöndíjasként járt Firenzében, Párizsban. Kultúrdiplomáciai pályáját a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatói posztján kezdte. Ezt az irányt is a komparatisztikának köszönheti?

– Érdekelnek a kihívások. A több évnyi olaszországi küldetésben szerettem volna kipróbálni az ország- és magyar kultúraképviseleti munkát. Úgy véltem már akkor is, hogy úgy lehet megismerni a világot, ha minél színesebb tevékenységekre vállalkozunk. A világ ilyetén szellemi megismerése csak akkor lehetséges, ha az ismeretlent megpróbáljuk ismerőssé tenni úgy, hogy „élesben” megéljük annak nehézségeit és sikereit.

 

– Fausti emberként, vállalkozó kedvű örök újrakezdőként beszélt valahol Pál Józsefről Fried professzor. Elfogadja ezt a jellemzést?

– Úgy vélem, milliónyi tevékenységet folytatva, e munkák találkozási pontján találjuk meg önmagunkat.

 

– Mintha diplomataképző hely lett volna a szegedi egyetem a rendszerváltozás körüli időben. Mi az oka ennek? Kevés volt a külügyér szakember?

– Valóban, a szegedi kollégák közül többen foglalkoztunk kultúrdiplomáciával, külügyi szolgálattal. Elsőként Csernus Sándor dolgozott így a Párizsi Magyar Intézetben. Római munkám idején Bratinka József volt a szentszéki nagykövet. És akkoriban kezdte, máig a külügy terültén mozog Pordány László. Vagy például később Csúri Károly irányította egy ideig a Bécsi Magyar Intézetet.

 

– A Római Magyar Akadémia egyik vezetőjeként maradt idő a kutatómunkára?

– A nagydoktori értekezésemet ott írtam meg, így tudományos szempontból is hasznos volt az a küldetés.

 

– Dante monográfiája, a Világirodalom története kötete több kiadásban is megjelent. Ezért, mintegy változatosságképpen vállalta az SZTE nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettesi posztjával járó feladatok megoldását?

– Mikor Szabó Gábor rektor úr kérésére elvállaltam a nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettességet, azért tettem, mert úgy éreztem, hogy egyrészt tehetek egy újabb „kirándulást”, hiszen teljesítettem a kutatói részprogramomat, másrészt úgy véltem: az adott lehetőségek között olyan csapat vezeti most az egyetemet elkötelezettségében, amely vállalható, akikkel szívesen dolgozom együtt.

 

– A 60. születésnapon közvetlen bölcsész kari kollégái, az SZTE vezetői, a szegedi Olasz Kulturális Központ munkatársai kis ünnepségen köszöntötték. Szó esett ott a 60 éves Pál József terveiről?

– A közéleti szereppel vállalt feladatok teljesítése után, középtávon, úgy vélem, ismét visszavonulok a könyvtárba és dolgozó szobámba, és oktatok. Mert most is végzek ugyan kutatómunkát, közlök tanulmányokat, de erre sokkal kevesebb időm jut, mint szeretném. Ezért életem következő szakaszában a család és a tudományos munka kerül előtérbe. Már újabb Dante-tanulmányokon dolgozom. De számítok olyan váratlan megbízásokra is, mint amilyen a Szent-Györgyi-emlékévben ért, amikor Nobel-díjas tudósunk természettudományos és humántudományos vélekedéseinek vizsgálata jelentett izgalmas kihívást. Babits Mihály költészete is foglalkoztat. Tehát több évre elég a programom, és gyakran a véletlenek hoznak új feladatot.

 

 

Állomások: élet és mű

Pál József 1953. január 18-án született Gyömrőn. Édesapja a Munkácsy-díjas Pál Mihály szobrászművész. Három testvére közül nővére és fiatalabbik bátyja már nem él, idősebb bátyja, Pál Mihály Munkácsy-díjas szobrász. Felesége Wenner Éva tanár, gyermekei: Eszter (1979), Judit (1984), József Marcell (2000).

Érettségit a monori gimnáziumban szerzett Pál József. Egyetemi tanulmányait Szegeden, Firenzében magyar-olasz szakon (1976), majd ezután ösztöndíjas formában Rómában (1980) és Párizsban (1983) végezte.

1978-ban egyetemi doktori, 1983-ban kandidátusi fokozatot szerzett – egyetemi doktori értekezésének címe: A halál neoklasszikus ábrázolása; kandidátusi dolgozata címe: A neoklasszicizmus poétikája. 1996-ban habilitált, 2000-ben – Dante Commediájáról írt akadémiai doktori értekezésével – elnyerte az MTA doktora címet.

1989 óta – megszakítással – a szegedi egyetem Olasz Tanszékének vezetője. 1989-től 1990-ig az egyetemi szakszervezeti bizottság elnöke, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete alapító elnöke. 1990-től 1992-ig a József Attila Tudományegyetem oktatási rektorhelyettese, 1992-től 1994-ig az egyetem Bölcsészettudományi Kar dékánja. 2000 óta a Kari Doktori Tanács és az Irodalomtudományi Habilitációs Szakbizottság elnöke, az MTA Szegedi Akadémiai Bizottságának doktori képviselője. 2011. január 1-je óta a Szegedi Tudományegyetem nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese.

Több hazai és külföldi szakmai szervezetben töltött és tölt be tagsági vagy elnöki (elnökségi) szerepet: OTKA, MAB, MTA Irodalomtudományi Szakbizottság, AILC (Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság), Societá Dantesca. 1999 óta az Akadémiai és a Springer Kiadó közös kiadásában megjelenő nemzetközi összehasonlító irodalomtudományi folyóirat, a Neohelicon főszerkesztője. A Tiszatáj Alapítvány kuratóriumának elnöke.

1995-1998 között a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatója, 1998-2000 a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára, majd ismét a szegedi egyetem professzora. Szegeden Olasz Kulturális Központ vezetője, az Olasz Köztársaság tiszteletbeli konzulja.

2003-ban Olasz Köztársasági Érdemrend lovagi fokozatával tűntették ki, 2012-ben elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.

Fő könyvei: A neoklasszicizmus poétikája (1988), Az ikonológia elmélete (1986), Világirodalom története évszámokban (1988), Szimbólumtár (1997), „Silányí időből az örökkévalóba” (1997), Santo Stefano Rotondo (2000), Világirodalom (2005), Dante: Commedia (Codex Italicus 1. 2006), Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban (2009), Epigrafi romane in Transilvania (2010), 1790 – Határ és szabadság az irodalomban (2012)

 

Újszászi Ilona

További információ

További interjú

Cikk nyomtatásCikk nyomtatás
Link küldésLink küldés

SZTEmagazin

2017. október 03.

Kiemelt_Antalicz_B

Első díjat nyert az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, és egyedül épített a lézerfényt mérni képes szenzort. Felsőfokon beszél németül, angolul olvas szakcikkeket, miközben kínaiul tanul. A kollégiumában segíti az önképzőkör munkáját, s emellett egy új kutatási projekthez számítógépes szoftvert ír. Ő Antalicz Balázs, a Szegedi Tudományegyetem MSc-képzéses fizika szakos hallgatója, akitől leckét kaptunk lendületből és szakmai elhivatottságból.

SZTEtelevízió

2017. szeptember 13.

kiemelt_tanevnyito2017

Olyan jelentős fejlesztések előtt áll az SZTE, amelyekkel nemzetközi rangú kutatóegyetemmé válik – jelentette ki a rektor, igazolta példákkal a kormányt képviselő igazságügyi miniszter. A Szegedi Tudományegyetem 2017-2018-as tanévet nyitó ünnepségéről készült rövid videó itt megtekinthető.

Eseménynaptár

Eseménynaptár RSS

Rendezvénynaptár *

  • október 5. 09:00 - 22. 19:00
    A kiállítás szervezője: SZAB Művészeti Szakbizottság.
  • október 6. 08:00 - december 20. 08:00
    A szegedi szecessziós épületeket szokatlan szemszögbôl mutatja meg a tárlat. Az épületekre jellemzô szecessziós részleteket láthatjuk viszont fotókon. Olyan perspektívából, madártávlatból, ahogy az utca embere nem láthatja ôket. A kiállítás megtekinthetô december 20-ig.
  • október 7. 14:00 - november 10. 08:00
    A Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületével karöltve, szalonjelleggel a MAOE teljes képzômûvészeti tagságát megszólaltató tárlatot mutat be a REÖK. Ennek a kiállításnak a korábbi években különbözô, nagyhírû intézmények, mint például a szentendrei MûvészetMalom adott helyet. Az eddigi évek tapasztalatai alapján a szegedi kiállítóházba is 6-800 mûvész alkotását várjuk. A kiállítás megtekinthetô november 10-ig. Belépôjegy 500 Ft.
  • október 9. 15:00 - november 10. 20:00
    A fényképeket a szerző Juhász Antalnak az 1960-as évek óta végzett néprajzi terepmunkáin készítette. Az idő tájt a tanyai emberek a gazdasági, társadalmi változások időszakát élték. Évtizedek múltán látjuk, hogy a felvételek többnyire egy még paraszti életformában élt nemzedék hétköznapi munkáját, ünnepeit dokumentálják.
  • október 9. 18:00 - 21. 20:00
    Megnyitja: Bene Zoltán író, a Szeged folyóirat fôszerkesztôje Közremûködik: Csanádi Hajnalka (ének), Nemes Levente (doromb, dob) Nagy Károly (Szeged, 1952) Vinkler-díjas festô- és grafikusmûvész, a „Szeged kultúrájáért díj” 2017. évi kitüntetettje. A szegedi Tanárképzô Fôiskolán földrajz-rajz szakos tanári diplomát szerzett, majd elvégezte a Képzômûvészeti Fôiskola továbbképzô kurzusát. Tanított általános iskolákban (Algyô, Deszk), az Eötvös Gimnáziumban és mûvészeti iskolákban (Lyra, Classic) rajz és vizuális kultúra tantárgyat, médiaismeretet. A Szegedi Szépmíves Céh szabadiskolájában rajzot, festészetet és fotózást oktat. 1990 óta vezet nyári mûvésztelepeket. Fest olajjal és akrillal, készít akvarellt, ecsetrajzot, hagyományos sokszorosító grafikával és computer grafikával is foglalkozik. Elnöke a Szegedi Szépmíves Céhnek, tagja a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének. Megtekinthetô október 21-ig, hétköznapokon 08.00–22.00, szombaton 09.00–20.00 óráig.